emberismeret

Vannak jövendőmondói a szíveknek s hiúzai a szándékoknak.

Az érzéketlen ember nem ér sokat, mert az érzéketlenség oka nem mindig közömbösség, lehet a képesség hiánya is.

Kiben mi lakozik, annyiban számíthat valakinek. Legyen a belső mindig kétszer annyi, mint a külső mindenestül. Némelyeknek csak homlokzatuk van, mint a befejezetlen házaknak, amelyek továbbépítésére nem volt már pénz: a bejárat palotát mutat, a lakás vityillót. Nincs bennük semmi, ami megállásra késztetne, vagy minden nyomban megáll: az ember éppen csak köszön nekik, azzal vége a társalgásnak. Nagy bólogatva jönnek, mint a szicíliai lovak, aztán némán megállanak, mert a szó hamarabb elapad ott, ahol gondolat nem táplálja. Az ilyenek könnyen megtévesztik a hozzájuk hasonlóan felületes látásúakat, de nem az éles elméjűt, aki beléjük néz és ürességet talál, elrettentő például az okosoknak.

Az okosság a komolyságban mutatkozik meg, mely nagyobb becsben áll a szellemességnél.

Ahány fej, annyi ízlés, de annyiféle is: nincs hiba, melyért ne lelkesednék valaki, és nem kell elcsüggedni, ha valami némelyeknek nem tetszik, majd akad más, aki becsüli.

A gúnyolódás gyakran lelki szegénység.

Az emberek cselekedeteinek csakis a szándék szabja meg az érdemét, s az önzetlenség teszi tökéletessé.

Vannak olyan rossz fából faragott és rossz jellemű emberek, akikhez sohasem szabad leereszkednünk, akikre a lehető legkevesebbet panaszkodjunk, s akikkel szemben még az sem tanácsos, hogy igazunk legyen.

Azt tapasztaljuk, hogy némely embert ugyanazok a hibái buktatnak le a magas polcról, amelyek felemelték oda.

Azóta többször megfigyeltem, milyen következetlen nemegyszer az ember, különösen, ha fiatal. Nem szégyelli a vétket elkövetni, de szégyelli megbánni.

Az emberek sokkal kevesebbet panaszkodnának a bajaik miatt, ha a náluk rosszabb sorban levőkhöz mérnék magukat. Ehelyett azonban mindig a náluk jobb sorban levőkkel vetik egybe helyzetüket, hogy morgásaikat és panaszaikat igazolják.

A hála nem minden embernek szükségszerű erénye, az emberek cselekedeteiket nem mindig eszerint irányítják.

Óvakodj tőle, bármeddig is élj, hogy embert külsejéről ítélj!

Ritkán vagyunk egészen mentesek és eléggé szabadok természetes vagy szerzett vágyaink sürgetéseitől. Akaratunkat a bántó érzések állandó sora irányítja, amelyeket igények vagy szerzett szokások halmoztak fel bennünk.

A magunk részéről nem értjük e gyakori kitételt: derék ember, csak rossz király. Éppily könnyen megalkothatnánk a "derék ember, csak gonosz apa" vagy a "derék ember, csak hitszegő barát" fogalmát.

Édes Istenem, sok ember nem lát a szemétől, sok meg csak azért nincs a mások véleményén, hogy ezzel is eredetibbnek lássék.

A tanult ostoba nagyobb ostoba, mint a tudatlan ostoba.

Egyre jobban meg vagyok győződve róla, hogy úgy lehet meghódítani az embereket, ha ugyanolyan hajlamot színlelünk, ha az ő szájuk íze szerint bölcselkedünk, tömjénezzük a hibáikat és bármit csinálnak, magasztaljuk őket. Nem kell félni, hogy esetleg túlzásba visszük a hízelkedést, vagy hogy kilóg a lóláb: épp a legravaszabbakat lehet a legkönnyebben felültetni, és nincs az a nevetséges pimaszság, amit le ne nyelnének, ha dicsérettel van ízesítve. Az őszinteség persze megsínyli az efféle mesterkedést, de ha az embernek szüksége van valakire, kénytelen idomulni hozzá, és csak így lehet megnyerni, arról nem a hízelgő tehet, hanem az, aki azt akarja, hogy hízelegjenek neki.

Ha a komédiának az a hivatása, hogy az emberek hibáit megjavítsa, nem látom be, miért volnának kiváltságos hibák. (...) Gyakran a szigorú erkölcstan legszebb nyilai sem olyan hatásosak, mint a szatíra, s a legtöbb ember számára a korholás legjobb módja az, ha lefestjük hibáikat. Nagy csapás a bűnökre, ha nevetségessé tesszük őket a világ szemében. A szemrehányásokat könnyen vesszük, azt azonban, ha kigúnyolnak, nem bírjuk elviselni; eltűrjük, hogy rossz hírünk legyen, de azt nem, hogy nevetségesek legyünk...

Sajnos legtöbbnyire furcsák az emberek, Sosem követik a helyes természetet. A józan észt, bizony, ők túl szűknek találják És jellemük szerint lépik át a határát.

Két fajta ember van: azok, akik gondolkodnak, és azok, akik szórakoztatnak.

Az emberek inkább kaphatók nagy cselekedetekre, mint jókra.

Ember és ember között oly csekély a különbség, hogy semmi okunk az elbizakodottságra.

Ki tudom számítani a mennyei testek mozgását, de képtelen vagyok kiszámítani az emberi őrültséget.

Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész néma világmindenséget, s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelygő embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, miért van itt, mivé lesz halálában, és képtelen bármit is tudni - olyan rémület vesz rajtam erőt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki, s aztán mikor felébred, fogalma sincsen róla, hol van, de nincs módja többé onnan elmenekülni.

Boldogtalannak lenni annyit jelent, mint magunkat boldogtalannak érezni; de nagynak lenni annyi, mint megismerni, hogy az ember boldogtalan.

Az ember sem nem angyal, sem nem állat, s a legnagyobb baj az, hogy aki angyal akar lenni, állattá lesz.

Kétféle ember él, az igaz, aki azt hiszi, hogy bűnös, és a bűnös, aki azt hiszi, hogy igaz.

Minél bölcsebb és jobb egy ember, annál több jót vesz észre az emberekben.

Aki nem látja a világ hívságos voltát, maga is roppant hiú teremtés. Ezért ki ne látná, kivéve a fiatalokat, akik belemerülnek a hírnév, a szórakozások hajszolásába, a jövő tervezésébe? De fosszuk csak meg őket szórakozásuktól, azt fogjuk látni, hogy megemészti őket az unalom; ilyenkor ők is érzik semmi voltukat, még ha fel nem ismerik is: mert bizony boldogtalan sors, hogy azonnal elviselhetetlen szomorúság hatalmasodik el rajtunk, mihelyt kénytelenek vagyunk önmagunkba tekinteni, és nincs, ami elterelné magunkról a figyelmünket.