emberismeret

Miként is lehetséges, hogy ugyanaz a valaki egyszer önmagánál jobb legyen, másszor rosszabb, vagy egyszer uralkodjon magán, de egyúttal más is uralkodjon rajta, hacsak nem lenne valamilyen módon mindenki kettős természetű, önmagában hordozva a rosszabbat is és a jobbat is?

Mennyiért is árulják a salátát? Ha úgy jön, egy obulusért. Nos, valaki kifizeti az obulust, és kap salátát; te pedig, mivel nem fizettél semmit, nem kapsz. Ne hidd azt, hogy te szegényebb vagy annál, aki kapott a salátából! Ő kapott salátát, neked viszont megvan az obulusod, amelyet nem adtál ki. Így van ez itt is: nem hívott meg valaki lakomára? Nyilván nem adtad meg neki, amiért az étkezést adja: magasztalásért adja, megalázkodásért adja. Ha neked megéri, fizesd meg az árát, amennyiért adják. De ha nem akarod kifizetni az árát, és anélkül akarod megkapni, telhetetlen és ostoba vagy.

Soha ne büszkélkedj a más kiválóságával! Ha a ló büszkélkedve azt mondaná: "Szép vagyok", - még el lehetne viselni. Te azonban, mikor büszkélkedve kijelented, hogy szép lovad van, lásd be: a ló kiválóságával büszkélkedel.

Tartsd nagy dolognak, ha valaki egyetlen embert alakít!

A megszokás (...) rögzíti (...) a hibát.

Nem tudjuk értékelni a dolgokat - nem a hírük, hanem a természetük szerint kell döntenünk róluk. Nincs bennük semmi nagyszerű, hogy értelmünket magukhoz édesgessék, csak éppen megszoktuk, hogy bámuljuk őket. Hiszen nem azért dicsérik mindezt, mert kívánatos, hanem azért kívánják, mert feldicsérték, s miután egyesek tévedéséből mindenki tévedése lett, mindenki tévedéséből így lesz egyesek tévedése.

Az emberi természet olyan, hogy mindennél jobban szereti azt, ami elveszett: annyira visszasóvárogjuk azt, amit elvesztettünk, hogy sokkal kevésbé becsüljük meg azt, amink megmaradt.

Sohasem szabadulunk meg a szorongástól, ha úgy véljük: annyiszor ítélnek meg bennünket, ahányszor ránk pillantanak.

A színlelt tulajdonságok hamar visszavedlenek eredeti mivoltukba, a valódiakat viszont, melyek - hogy úgy mondjam - szilárd talajból sarjadnak, az idő még csak növeli és kivirágoztatja.

Szenvedéseink egyik oka az, hogy mások példája után megyünk, nem értelmünk irányít bennünket, hanem a megszokást követjük.

Senki sem viselhet sokáig álarcot.

Mindig a tilosra törekszünk, és a megtagadott dolgokat kívánjuk.

A testre tapadt port nem veszed észre azonnal, Sem ha a hulló csillag hamva szitál le reája, Sem ha az éjjeli köd rászáll, vagy a pók fonalába Ütközöl, és hálójával beborítja az arcod, Sem ha a könnyű pók elaszott hullája reád hull, S nem veszed észre a szállongó pelyhet s a pihéket, Miknek, minthogy igen könnyűk, lassú az esésük, S nem könnyen veszed észre a csúszó állatokat sem, Ugyszintén a szunyognak a lábanyomát vagy a többi Apró állatokét, ha talán testedre vetődnek.

Válságos időben kell megügyelni az embert, És csak a balsorsban látszik meg, hogy mi valóban, Mert az igazság ekkor tör csak elő a szívéből, Ekkor hull le az álarc, s tűnik elő a valóság.

Nincsen azonban semmi olyan könnyű, mit először Csak nehezen hihetőnek nem képzelne az elme, És sem olyan nagy vagy bámulni való nem akad, hogy Apródonként meg nem szűnne csodálni akárki.

Nincs jobb, mint bírni a bölcsesség kimagasló És biztos tudomány-védette derűs palotáit, S onnan nézni alá másokra, amint tapogatva Járnak az élet ködbevesző utain szanaszéjjel, Küzdve tehetséggel, születés nyújtotta előnnyel, S éjt-napot eggyé téve bajok közt törve előre, Kincs vagy birtok után, s hogy szert tegyenek hatalomra. Óh, boldogtalan emberi ész! Óh vakhitű keblek!

A nevetségest hamarabb megjegyzi akárki, s őrzi eszében, mint amit elfogad, és mire felnéz.

Olyant, aki úgy érezze, hogy élte boldog, s eltöltvén idejét úgy menjen el innen, mint eltelt vendég, oly ritkán lel csak az ember.

Az ember, mert fösvény, a saját sorsát csak szidja, dicsérvén minden mást; sorvad, ha a más kecskéje dagadtabb tőggyel jár, és nem veti össze sorát a szegények nagy seregével.

Mindenki tévedhet, de csak a balga ragaszkodik tévedéséhez.

Semmi sem ütközik ki oly látványosan, avagy marad oly szilárdan meg az emlékezetben, mint az elrontott dolgaink.

Egy levél nem tud pirulni.

Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi.

Az új madárfogás, mit én fedeztem fel magam: van olyan, ki csak kitünni vágyik mindenütt s ki nem tünik; én ehhez szegődöm: és nem ő nevet ki engem: én mulatok magamban rajta, miglen megcsodálom lángeszét. Bármit is szól, feldicsérem; fordítottját éppen úgy. Mond "nem"-et: "nem"; mond "igen"-t: igenlek ennek. Elvem az: hízelegni mindenben; legzsírosabb ma ily falat.

Aki csak verésre hajtja végre, mit kiszabsz, az, amíg körmére nézel, addig óvatos, de rejtekén a régi rosszhoz visszatér. Akihez szelíd vagy, végzi szívből, mit kiszabsz, s ugyanaz lesz, állj mögötte vagy se, hálaképp.

Az embernek nincs az első mérgén hatalma.

Nemes és nagy lelkeknek az a tulajdonságuk, hogy a kicsinységekkel nem törődnek.

Ó, irigység, te számtalan gonoszság gyökere s az erények ölő férge! Minden más bűnnel (...) jár valami kellemes is, de az irigységgel semmi egyéb, mint kedvetlenség, harag és dühöngés.

Nincs is semmi, ami élénkebben tárná fel előttünk, mik vagyunk s miknek kellene lennünk, mint a színpad és a színészek. Avagy mondd: nem láttál-e még olyan színdarabot, melyben királyok, császárok, főpapok, lovagok, úrhölgyek s más egyéb személyek szerepeltek? Az egyik a rablót játssza, a másik a csalót, az a kereskedőt, amaz a katonát, egy másik az okos bolondot, a harmadik a szerelmes bolondot: mikor aztán a darabnak vége, s a színészek levetik maskarájukat, egyik olyan, mint a másik. (...) Ugyanaz történik, lásd, e világ színpadán és folyása szerint is: van császár, főpap, szóval, ahány szereplő csak lehet valamely színdarabban. Mikor azonban a darabnak vége van, azaz ha vége az életnek: a halál minden szereplőt kivetkőztet öltözetéből, mely a többitől megkülönböztette, s a sírban aztán egyenlőkké lesznek valamennyien.

Aki nem ismeri fel az ostobákat, maga is az.