emberismeret

Igazi arcunk szemmel nem látható. Csak szívvel, néha.

Az ember értékét nem az esze, a műveltsége, nem a hatalma vagy a tehetsége, hanem a lényéből áradó melegség minősíti. Vagyis a szeretetnek behunyt szemmel is érezhető jelenléte.

A felnőtt ember arca sohasem lehet olyan őszinte, mint a kisgyermeké, éppen azért, mert a világ tükörrendszerében kialakult az egója, s innen kezdve - anélkül, hogy ezt észrevenné - tudathasadásos állapotban él; nem akkor mosolyog, amikor kívül, nem akkor ásít, sír, unatkozik, gyűlöl, tombol, szeret, követel, vagy közönyös kívül, mint belül. És ez nem csupán akkor van, ha mások is ott vannak, akkor is, ha nincs ott senki. A kifelé nézés és a kifelé élés az ego legerősebb pillantása: ő maga is tükrökből állt össze, s örökké e tükröknek akar megfelelni. Igazi arcát csak akkor mutatja az ember, ha önfeledtté válik. Ha dühében kiborul, ha végső kétségbeesésében felzokog, ha fájdalmában felüvölt, vagy valami ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve, hangosan röhögni kezd. Mindig akkor, ha túlcsordul a pohár - ha az ego hatalma megtörik.

Bocsánatot attól szoktak kérni, akinek hatalma van. Akinek nincs, az hurcolja a megbántottságát, filozofál, és a lelkiismeretével bíbelődik: senki nem kér tőle bocsánatot. Sérelmein csak a gyenge rágódik, nyalogatja sebeit. (...) Érvényes igazság, hogy mindig csak a gyenge sérül bennünk – az erős soha! Ott, ahol az ember erős: nem lehet megbántani.

Szívvel látni nem azt jelenti, hogy nem látom a hibáidat, esendőségeidet, néha még a legtaszítóbb, legmegvetendőbb tulajdonságaidat is. Nem azt, hogy nem látom meg a "gonoszságodat", amitől, mint minden ember, te sem tudtál vagy nem akartál megszabadulni - hanem azt, hogy mindezeknél följebb is nézek benned, és tudom, hogy több vagy, mint a démonaid!

Minden emberen van egy jelmez és egy maszk, melyet mohó ambícióval és ravasz önvédelemből visel. És ami a lényeg: fogalma sincs róla, hogy rajta van! Nem tud róla. Ez nem csak kellemetlen, de roppant vicces is. Magára hazudja, de olyan hipnotikus erővel, hogy elfelejti, hogy ő egyáltalán nem az, akinek hiszi magát. Ezért nem is érdemes vele sem hitről, sem eszméről, sem világnézetről vitatkozni, mert úgysem azt éli. Ő valami egészen mást él, és másban hisz, mint amiről azt hiszi, hogy hiszi. És nincs veszedelmesebb dolog, mint figyelmeztetni valakit, hogy hazugságban él.

Kapcsolatban vagyunk a látható és láthatatlan világgal. Egyszerre vagyunk adók és vevők. Ha az agyadat elborítja egy gyilkos indulat, médiumává válsz a világ összes gyilkos, pusztító erőinek.

A jellem nem más, mint a sokszor megismételt cselekvések és megszokások szerves beépülése a lélekbe-testbe.

Mindig az anyja ismeri jobban a gyerekét! Ő tudja a titkos gondolatait, ő tudja megfejteni a hallgatását, a mosolyát, a duzzogását, ajkának biggyesztését, vagy azokat a félmondatokat, amelyeknek különös jelentésük van.

Valószínű, hogy a szeretetnek nincs határa. De ez nem olyasmi, amit tanulnunk kellene, mert bennünk van. Lelkünk mélyén, eltemetve. A tanulás nem egyéb, mint kiszabadítás. Ahogy egy mentőosztag felszínre hozza egy bányaomlás mélyéről az élőket, úgy szabadíthatja ki az érlelő szenvedés a még élő és dobogó szívünket az önzés romjai alól.

A szeretetben - mondják az angyalok - titkok nemcsak azért nem léteznek, mert nem mondjátok ki őket, hanem azért sem, mert ha valódi a szeretet, a másik akkor is tud rólatok mindent, ha sohasem mondjátok ki. Ha valóban szerettek valakit, benne jártok, érzitek, amit érez - és tudjátok róla nemcsak azt, amit valaha tett, hanem azt is, amit csak ezután fog elkövetni.

Ne hagyd egyedül! Menj utána, és figyeld meg, hogyan viselkedik egy ember, aki életében először találkozik a valódi Csodával.

Lelkünk mélyén számtalan kor rögeszméjének elsüllyedt hajóroncsa él, s csak azért nem bukkan felszínre, mert jelenlegi egónk tökéletesen beleágyazódik abba a valóságrendszerbe, amiben él. Szivacsként magába szívja az aktuális korhülyeség írott és íratlan szabályait, s miközben magában az örök emberit elfelejti, olyan lesz, mint egy kirakati bábu, melynek értékét teljes egészében a ráaggatott divatcikkek határozzák meg, vagy még jobb hasonlattal: mint komputer, melyet mások programoztak be.

Sötét az, ami tudattalan. Sötét az, ami gonosz. A kettő elválaszthatatlan. Emberre is mondjuk: sötétség van benne. Az ilyen lehet ostoba is, gonosz is. Nem tudja, mit tesz, s amit az ember nem tudva tesz, jó nem lehet. Mert sötét. Ha tudná, nem tenné. Ha fény lenne benne, nem tenné.

Abban a tudatban élünk, hogy senki nem tartozik senkihez. Te ott vagy, én itt - semmi közünk egymáshoz. Puszta látvány vagy számomra. Abban a tévhitben élek, hogy ha rád nézek, olyannak látlak, amilyen vagy, s ha rám nézel, akkor olyannak látsz, amilyen a tekinteted nélkül mindig is vagyok. A valóság az, hogy amikor rád nézek, nem azt látom, aki valóban vagy, és nemcsak azt, amit magamból rád vetítek, hanem azt is, akivé ezzel a "vetítéssel" átvarázsollak.

Elromlani csak az tud, akiben a romlásra való hajlam benne van.

Jobbra vágyunk, mert ahol vagyunk, ott nem jó nekünk. Valami mindig hiányzik, még a legszerencsésebb életekből is. És ami hiányzik, az - figyeld meg - mindig a legfontosabb.

Ahogy a falombok, ha elmúlik a szélvihar, "elfelejtik" a vészes, süvítő üvöltésüket, s újra békésen sustorognak a napsütéses nyugalomban, úgy felejti el aljas magatartását az ember is, akin átsüvített a korszellem pusztító vihara.

Elsősorban azonban mindannyian Emberek vagyunk. Csak aztán lehetünk férfi és női emberek.

Adni az ember igen nehezen tanul meg - ha megtanul egyáltalán. Mindent meg akar enni, meg akar szerezni, s ez így van nemcsak az élelemmel, de a másik lénnyel is: akitől kap, azt szolgálatra kényszeríti. Ennek a szolgálatnak a legfontosabb része nem is a testi, hanem a lelki szolgálat.

A Rák jegyű ember az édesvizű tavak szelíd ringásának és a folyó áramlásának zenéjében él, - úgy szeret, mint gyermekét az anya, akinek érzelmei megállnak a család határainál. Csak az "övéit" szereti.

Mérhetetlen gazdagságot hoz magával minden ember. Erőt és hajlandóságot, képességet és gubancot, lehetőséget és lehetetlenséget rejt magában minden lélek.

Te félsz szeretni! Nem mersz szeretni senkit sem! Félsz, hogy megint jön az önelvesztés... a fulladás... (...) Túl fájdalmas lenne neked az igazi odaadás. Túl veszélyes. Életveszélyes. (...) Tele vagy drótakadállyal! Véded magad, szögesdrótokkal. (...) Jéggé fagyott tűz lángol benned.

Ha szeretek valakit, akkor egyszerre ismerem fel benne, akivel teljesen egy vagyok, s aki teljesen más, mint én.

A zűrzavar lehet bennünk, rajtunk kívül vagy mindkét helyen. Sok hang, sok akarat, sokféle vágy, késztetés, érzés, gondolat - kell egy karmester, aki kellő eréllyel renddé szervezi a diszharmóniát.

Nem az a kérdés, hogy ki milyen, hanem hogy mit csinál. Az ember jellemzésénél az igei megközelítés a jó és nem a jelzői. Az embert nem lehet minősíteni.

Életünk során szerepeket játszunk, megannyi maszkot váltunk. De az nagy baj volna, ha a mennyországban csak a maszkunkon keresztül ismernénk meg egymást.

Anyám, aki szerette az egyszerű kifejezéseket, még formálta kissé a gondolatot. Azt mondta: - Minden ember speciális módon hülye.

Életünk olyanná vált, hogy azon már nem lehet nevetni. Egy őrült emberen - bármit művel is - nem lehet nevetni. Az őrült nem mulatságos.

Egy pillanatképből nem lehet megítélni senkit. De még egy egész életből sem. Mert nem tudod, honnan jött és hová megy - mit hozott magával s mit visz el. Ha nem tudod, merre megy egy lélek, csak azt, hogy éppen most milyen, semmit sem tudsz róla. Ha egy magban nem látod a leendő embert, s az emberben, hogy milyen magokat érlel magában - mit tudsz róla? Ha nem tudod, kivé leszel, mit tudsz magadról? Nagyon keveset.