emberismeret

Néztem az embereket, akik vagy nagyon hangosak voltak, vagy nagyon csendesek. A nagyon hangosak minden szavában az volt, hogy itt minden az övék, s a nagyon csendesek emésztő némaságában is az volt, hogy itt minden az övék, mert a hallgatásuk nagyobb volt, mint minden kiáltás.

Az emberi társadalomban apró érdekekért vajmi gyakran föláldozzák jótevőiket azok, akik a cserbenhagyott jóságából éltek.

Mink már összetanultunk- mondta az öreg, de a fiúk emögött azt is érezték, hogy ők nemcsak tanultak, de tudnak is! Nemcsak néznek, de látnak is, nemcsak hallanak, de értenek is, nemcsak tapintanak, de fognak is, és egész kibontakozó egyéniségük tele van a valóság és a természet szeretetével.

Tudom, hogy szamár vagy... megbántasz valakit, bár nem is akarod... visszavágsz, csak a visszavágás kedvéért... "Szellemes" vagy, és ha valaki visszaszellemeskedik, halálosan megsértődsz. Kapsz esetleg egy pofont, és rettenetesen igazságtalannak érzed - mint ahogy minden pofon igazságtalan -, de arra nem gondolsz, hogy ennek a pofonnak a szülőanyja a te kedélyes szellemességed volt... Vigyáznod kell magadra, mert az élet nem lesz kegyes hozzád!

Minden félelmetes között a legfélelmetesebb az ember.

Mi az ember? Mozgó ház, amelybe égi lakó van beleláncolva.

Ha Isten a vér tüzét erősebbre teremtette bennünk, mint az akaratot, akkor mi vagyunk-e a hibásak, ha nincs akaratunkban annyi erő, hogy felülkerekedjünk?

Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.

Azok, akik nem festők, ha egymásnak szólanak, vagy akár hosszabban is beszélgetnek, csak a szemébe nézegetnek egymásnak. De akkor se a színeit, vonalait nézik a másik szemének, hanem a mozgását. Mert a szem egészít a mondáson. A szem mondja meg, amit a mondás elrejt, vagy céloz, vagy hamisít.

Minden embernek két oldala van: egyik fehér, másik fekete. Soha ne beszéljetek senkinek a feketéjéről.

Nem tudom, vizsgálják-e valamikor a tudósok az emberi szemnek a mélységeit. Mi van azokban a mélységekben, hogy láthatatlan sugarak szállnak belőle elő? És miért más minden sugár? Miért hideg ebben a percben? Miért meleg a másik percben? Jégnek a sugara és tűznek a sugara. Néha simít, mint a bársony, néha szúr, mint a tövis, néha üt, mint a mennykő.

A nagy emberek belső szolgái különös lelkek. Úgy élnek vele-mellette, mint a fűszál a fa tövén. A fa az életük. Számukra más élet nincsen. Érzik, hogy ha a fa ledől, az ő gyökerük is kiszakad vele.

A műveletlen emberek olyanok, mint az ebek: nem tűrik az idegent, amíg meg nem szokták.

Nem ismersz-e embereket, akik prédalesők, hálófonók, mint a pók? (...) Nem ismersz-e olyanokat, akik gyűjtenek, mint a hörcsög, akik vérengzők, mint az oroszlán, vagy gyávák, mint a nyúl, vagy szolgálatra valók, mint a ló, vagy alattomosak, mint a kígyó? Mi egyéb ez, ha nem maradvány az előbbi életnek a természetéből?

A félénk ember, édes barátom, kígyónak nevezi a mákos rétest is.

Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága minden más fölött hordozza, s mégis, mikor vele beszélünk, mindjárt érezzük, hogy őkegyelme csak emberi testben élő állat. Más ember meg öltözik kopott plundrába, jár feslett köntösben és félretaposott saruban, de ha megszólal, mindjárt érezzük, hogy állati testben élő angyal. Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas is, az értelme homályos. Tud szavakat, könyvcímeket, dátumokat, de ha a véleményét kérdezzük, elámulunk az ostobaságán. Másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jó érzésű. Áldás azoknak, akik vele, mellette élnek.

De mi az arc? Velünk született burkolat, amely nem a lélek leveleiből fejlődik, mint a virág, hanem csak romlandó takarónk, éppúgy, mint a köntösünk. Nem mutat semmit. Nem jelent semmit, sőt inkább zavar az egymás megítélésében.

Az állatok ismerik egymást, az ember nem.

Én az embert a nevetéséről ítélem meg. A varga röhög. A tudós csak mosolyog.

A barátnak nem kell csizma, se cifra köntös, se ló, se pénz, se semmiféle kincse a földnek. Mert a barát nem földi ember. Égi. Ezen a földön csak idegen.

Minden állat boldog a földön, ha zavartalanul élheti az életét. Mért éppen az ember boldogtalan! Minden ember akar valamit, amije nincs. A szerzetes akar legtöbbet, amikor azt mondja: semmit nem akarok ezen a Földön!

Aki mindent hisz - gyanakszom rá, hogy buta. Aki semmit sem hisz, csak amit testi szeme láthat - arra már nem is gyanakszom...

A testi javakba merült ember nem érzi az én-t. Sose mondja: "Én boldog vagyok. Nekem gyönyörűség az életem." Az én el van benne homályosodva, mint a gyémánt a szemétre került gyűrűben. Azért szenvedünk tehát akaratlanul vagy akarva, hogy a lelkünk tisztuljon, erősödjön.

Micsoda semmiségek izgatnak, nyugtalanítanak, kínoznak sokszor bennünket! Véljük, hogy a világ tengelye kifordul a sarkából. Pedig ha ugyanaz mással történik, csekélységnek látjuk. Sőt a magunk izgalmai is, ha feljegyezgettük volna gyermekkorunktól kezdve, ma olvasva... Az idő végtelenségében minden eltörpül, amit ma nagynak látunk.

Én csak egy méltóságot ismerek: ha valaki megérdemli az ember nevet.

Némely felfogás, mintha vasból volna verve, hajlíthatatlan.

Nekünk magyaroknak nem csekély hibánk az, hogy rohanvást szoktunk utazni. A futó ember pedig nem lát semmit, nem hall semmit, nem érez semmit. Csak az álló ember, a nyugodtlelkű és nyugodtszemű, az az öterejű fölfogó, aki az öt érzék képességeivel a tudásának birtokába szedi az utazásban eléje forduló kincseket.

Mindannyiunknak gyönyörűsége telik a suttogva elmondott és gyanúsítgatással átszőtt pletykákban.

Mindenki magának tulajdonítja a sikert, de a balszerencsét a sorsnak róják fel.

Az emberek inkább fizetnek vissza egy sérelmet, mint egy szívességet, mert a hála teher, de a bosszúállás öröm.