emberismeret

Az elbizakodottság természetes és eredendő betegségünk. (...) [Az ember] ugyanezzel a hiú képzelgéssel tolakszik Isten mellé, tulajdonít isteni állapotot, különíti és választja el önmagát a teremtmények sokaságától, szab osztályt testvéreinek és társainak, az állatoknak, és tulajdonít nekik annyi képességet és erőt, amennyit jónak lát.

Gyűlölöm a morcos és kókadt kedélyű embereket, akik elsiklanak az élet örömei fölött, s belegubancolódnak minden bajba, szinte legelnek rajta, mint a legyek; kik sima felületen nem bírnak megkapaszkodni, tehát a bütykös és gyalulatlan pontokra szállnak; vagy mint a pióca, mely csak rossz vért szív.

A nevelés segíti és fejleszti természetes hajlamainkat, de meg nem változtatja s meg nem semmisíti soha.

Aki csak azért tesz jót, mert mások meg­tudják, s ha megtudták, neki nagyobb be­csülete lesz; akinek egyetlen gondja s fel­tétele, hogy jótét-erénye a köz szájára ke­rüljön: az ilyen embertől soha szolgálatot ne várjunk.

Köznapi magatartásunkat vágyaink szi­matja irányítja, jobbra, balra, föl, alá, asze­rint, hogy az alkalom szele honnan fú; csak a megkívánás pillanatában tudjuk, hogy mit akarunk, s oly változékonyak vagyunk, mint az a bizonyos állat, amely környezetének színéhez alkalmazkodik. Hol elhatározunk valamit, hol elejtjük; máskor meg vissza­pártolunk hozzá: csupa ingadozás, követke­zetlenség. Nem megyünk, hanem sodródunk, mint amit visz a víz: olykor szelíden, olykor vadul, aszerint, hogy az ár haragos-e vagy csöndes.

Legnehezebb következetesnek len­nünk, legkönnyebb következetlennek.

Ahogy a ko­médiások egyik percben császári vagy her­cegi maszkot öltenek, a másikban pedig már szolgák vagy szánandó teherhordók, az előírt szerep szerint, a császárral is éppen így áll a dolog. Nyilvános pompája elkáp­ráztat, de a függöny hasadékán át figyelve, igen közönséges ember őkelme is; néha még közönségesebb, mint legutolsó alattvalója.

Ha az embert tesszük a mérleg serpenyő­jére, nem furcsa-e, hogy ő az egyetlen, akit nem saját mértékével becsülünk fel? A lo­vat erejéért és kitartásáért, de sohasem hámja szépségéért dicsérik. Az agarat gyor­saságáért és nem nyakörvéért vagy szíjá­ért, a madarat szárnyáért és nem csengői­ért. Vajon miért nem becsüljük az embert egyedüli tulajdonáért? Miért csak a kocsi­jáért, fényes palotájáért, hiteléért, jövedel­me nagyságáért, amikor mindez csupán olyan dolog, amely körülveszi és nem lelke tartalmát mutatja?

A hominizáció úgy ment végbe az evolúcióban, hogy örökül hagyta a humanizáció egyetemes feladatát.

A középszerű emberek legnagyobb gyávasága, hogy nem hajlandók tudomást venni a tényekről.

Ahogyan a gyermeki butaságnak, úgy a felnőttek ostobaságának is megvannak a sajátosságai.

A közös tervek kovácsolása mindig közelebb hozza egymáshoz az embereket, mint a csevegés.

Aki nem mulat néha a másik nemen - mint a gyerekeken vagy az állatokon -, nem is tudja őket igazán értékelni. Hiszen mindkét nem olyan mulatságos! Az emberiség tragikomikus, de a nemekre való felosztás segít, hogy meglássuk a másik abszurditását - és szánalmasságát.

Mikor azzal vádolunk valakit, hogy úgy viselkedik, "mint egy állat", nem azt értjük ezen, hogy állati tulajdonságai vannak (hiszen mindannyiunknak vannak), hanem hogy olyankor mutatkoznak meg állati tulajdonságai, amikor kifejezetten emberiességre volna szükség.

Aki nem szereti a földijeit, akiket nap mint nap lát, még kevésbé fogja szeretni az "emberiséget", akit sohasem látott.

Nem agyembernek és nem is ösztönlénynek lettünk alkotva, hanem embernek.

Szörnyű az a gondolat, hogy az embernek árnyoldala is van, amely nemcsak apró gyöngeségekből és szépséghibákból áll, hanem valósággal démoni dinamikájú.

Mindenfajta projekció elhomályosítja az embertársainkról alkotott képet, eltorzítja az objektivitást és ezáltal megfoszt bennünket a valódi kapcsolatok minden lehetőségétől.

Néha valójában az a kérdés, vajon szabad-e megmentenünk egy embert a sorstól, amin keresztül kell mennie a fejlődése érdekében. Egyes embereket nem menthetnek meg attól, hogy szörnyű képtelenségeket kövessenek el, mert ezek a lényükben vannak. Ha elveszem tőlük ezeket, az értékeiket vesztik el.

Csak az tud fölébe emelkedni a természetnek, aki helyett más viseli a földi terhet. Ugyan hogy filozofált volna Platón, ha a saját házirabszolgája lett volna? Hogy tanított volna Jézus, a rabbi, ha el kellett volna tartania a feleségét, a gyerekeit? Ha neki kellett volna megművelnie a földet, amin a kenyér termett, amit megtört azután; ha neki kellett volna kapálnia a szőlőt, amiben a bor érlelődött, amit szétosztott?

A lélek számára halálos, ha öntudatlanná válik. Emberek meghalnak még a test halálának beállta előtt, mert a lelkükben ott kuksol a halál. Kísértetként bolyongó lárvaszerű piócák ők, halottak, akik azonban még szívják a vért.

Akadnak olyan emberek, akik képesek rá, hogy ne vegyék komolyan az életet, mintha arra születtek volna, hogy örökké gyermekek maradjanak.

Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak.

Tökéletes bűntény: soha nem tudjuk kideríteni, ki ölte meg az örömünket, hol vannak a bűnösök, és miféle okok vezérelték őket. De ezek a bűnösök, akik nem fedik fel a kilétüket, vajon tudatában vannak-e egyáltalán a tettük súlyának? Szerintem nem, mert ők is a saját maguk által teremtett valóság foglyai - legyenek bár depressziósak vagy arrogánsak, kisemberek vagy nagyhatalmúak.

Ha a sors feltűnően bőkezű valakivel, biztosan akad valahol egy feneketlen kút, amely az illető összes álmát elnyelheti.

Isten a gyümölcséről ítéli meg a fát, nem pedig a gyökeréről.

- Bolond az, aki nem képes kifejteni a gondolatait. Mintha idegen országban lennél: mindent látsz, mindent értesz, ami körülötted zajlik, de képtelen vagy kifejezni magad, és nem tudsz segítséget kérni, mert nem érted a nyelvet, amit beszélnek. - Mindannyian éreztünk már ilyet. - Így vagy úgy, mindannyian bolondok vagyunk.

Néhány súlyos elmekórtani esettől eltekintve az emberek többsége abba őrül bele, hogy megpróbál kitörni a hétköznapok egyformaságából.

Mondják, hogy az extrovertált emberek boldogtalanabbak, mint a magukba fordulók, és ezt azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy örökké boldognak, energiától duzzadónak és elégedettnek mutatják magukat.

Az ember már csak ilyen... érzelmei nagy részét félelemmel helyettesíti.