emberismeret

Képzeljük azt, hogy mind őrültek vagyunk! Ez megmagyarázna minket egymásnak. Megfejtene sok rejtélyt.

A legtöbb ember felületesen szemléli a dolgokat, és így is ítél, aki viszont úgy lát, mint Jeanne, annak a szeme áthatol mindenen, az olvasni tud a szívekben, és olyan képességeket is felfedez az emberekben, amelyeket más észre sem vesz, mert a felszínen semmi nem árulkodik róla.

Ha felismerjük végre, hogy minden ember őrült, egy csapásra világossá válik előttünk minden rejtély.

Az ember nem érezheti jól magát, csak a saját jóváhagyásával.

Mi Isten legnagyszerűbb műve? Az ember. És ki jött erre rá? Az ember.

Csupán a legbölcsebb és a legostobább ember nem tud megváltozni.

Az emberek hibái mindig megfelelnek annak a körnek, amelybe tartoznak.

Amit a felsőbbrendű ember keres, önmagában találja meg, amit a kis ember keres, másokban találja meg.

A nemes ember mértéktartó beszédében, de kitűnik tetteivel.

Nem baj, hogy az emberek nem ismernek engem; a baj az, ha én nem ismerem az embereket.

Rá lehet venni a népet, hogy kövesse a helyes utat, de azt már nem lehet elérni, hogy meg is értse azt.

Micsoda különös illúzió azt feltételezni, hogy ami szép, az jó is!

Vannak emberek, akik, ha bármiben is szerencsés vetélytársra akadnak, a benne levő jótól készek tüstént elfordulni, s csak a rosszat látják benne. Vannak aztán, akik, ellenkezőleg, épp azt a tulajdonságot akarják a boldog vetélytársban látni, amellyel legyőzte őket, s fájdalomtól elszoruló szívvel csak a jót keresik benne.

A legelterjedtebb és legáltalánosabb tévhitek egyike, hogy mindenkinek megvannak a maga határozott sajátságai: van jó és rossz ember, okos és buta, erélyes és tehetetlen, és a többi. Az emberek nem ilyenek. Annyit bárkiről állíthatunk, hogy többször jó, mint rossz, többször okos, mint ostoba, többször erélyes, semmint tehetetlen, vagy megfordítva; de nem lehet igaz, ha az egyik emberről azt állítjuk, hogy jó vagy okos, a másikról pedig, hogy gonosz vagy ostoba. Pedig többnyire így osztjuk fel az embereket, s ez merőben téves. Az emberek olyanok, mint a folyók: a víz mindegyikben víz, egy és ugyanaz, de mindegyik folyó az egyik helyen keskeny, a másikon sebes, hol széles, hol csendes, hol tiszta, hol hideg, hol zavaros, hol langyos. Ugyanígy van az emberekkel is. Mindenki magában hordja az összes emberi tulajdonságok csíráit, néha az egyik nyilvánul meg benne, néha a másik, s olykor egyáltalában nem hasonlít önmagához, holott ugyanakkor mégiscsak önmaga marad.

Félti és óvja az érzéseit, akár az életét, sosem fogja rossznak vallani azt, ami neki jó és kellemes. Ha pedig így tesz, nem látja meg benne a valódi rosszat, ezért meg sem szabadulhat tőle... Egyre mélyebbre zárja majd, és átlép a cselekedetek útjára, melyet az érzés követel... Hogyan mondjam el neki, hogy az őrjöngő én örömök után loholó vágyai fokozzák, felszítják a szenvedély lángját? És azt, hogy a gondolkodó én felszabadítja a szeretetet. Hogyan mondjam el neki, hogy mindenkinek joga van a boldogsághoz?

Az emberi bűnöknek csupán két forrása van: a tétlenség meg a babona és (...) csak két erény van: a tevékenység meg az értelem.

A buta emberek különös szenvedélyt táplálnak az olyan következtetések iránt, amelyekre a maguk eszével jutottak.

Minden emberben két oldala van az életnek: a személyes élet, amely annál szabadabb, minél elvontabb az érdeklődési köre; és az elementáris, a társas élet, amelyben az ember elkerülhetetlenül teljesíti az elébe szabott törvényeket.

Veszedelem közeledésekor mindig két hang beszél az ember lelkében, egyforma hangosan: az egyik józanul, mindig azt tanácsolja, hogy az ember jól fontolja meg, milyen természetű az a veszedelem, milyen eszközökkel szabadulhat meg tőle; a másik még józanabbul azt mondja, hogy túlságosan nehéz és kínzó a veszélyre gondolni, mivel az ember úgysem láthat előre mindent, és nem térhet ki a dolgok általános folyása elől, így hát jobb, ha elfordul a nehézségtől, mindaddig, amíg be nem következik, jobb ha arra gondol, ami kellemes. Magányában jobbadán az első hangra hallgat az ember, társaságban viszont a másodikra.

Ravaszság dolgában a buta ember mindig túltesz az okoson.

Nem lehet úrrá az ember semmin sem, amíg fél a haláltól. Aki pedig nem fél tőle, azé az egész világ. Ha nem volna szenvedés, az ember nem ismerne határt, és nem ismerné önmagát sem.

Az éhes nyáj csapatban barangol a kopár mezőn, de tüstént feltarthatatlanul szétszéled, mihelyt dús legelőre bukkan.

Azok a törekvések, amelyek az egyes emberekben megnyilvánulnak, mindig meghatványozódnak a tömegben.

A fenségest csak egy lépés választja el a nevetségestől.

A tettetés, bármiféle, megcsalhatja a legokosabb, legélesebb eszű embert; de akármilyen művészien leplezik, a legkorlátoltabb gyerek is fölismeri és elfordul tőle.

Ha a magad feleségét, azt az egyet, akit szeretsz, kiismerted, jobban ismered valamennyi nőt, mintha ezrével lett volna dolgod velük.

Amikor rendkívüli előzékenységük és alázatosságuk miatt az együttlét az emberekkel kényelmetlenné kezd válni, hamarosan követelőzésük és kötekedésük miatt lesz elviselhetetlen.

Az elégedetlen embernek nehéz épp azt, aki legközelebb áll hozzá, azért, ami miatt elégedetlen, nem hibáztatni.

Harc a létért és gyűlölet, ez az, ami az embereket összefűzi.

Mindenki arra gondol, hogy megváltoztatja a világot, de arra senki sem gondol, hogy magát változtassa meg.