emberismeret

Néha döbbenetes, hogy az emberek milyen nehéz és hosszú sleppeket vonszolnak maguk után.

E szociálisan és érzelmileg gyermekded nemzedék, amely olcsó és tetszetős mítoszokkal, jelszavakkal és tekintélyszemélyek által könnyen irányítható, a legkívánatosabb tömegbázisa mind a diktatúráknak, mind a globalizációs társadalmaknak.

Az ember akkor kezd el káromkodni, amikor nincs érve.

A tv nagyon gyorsan vált. A műsorváltás sebességének hatása két irányú lehet. Mondjuk bemutatja a tv, hogy hogyan tárnak fel (...) egy tömegsírt. (...) Na most ha normális vagyok, ezen érzelmileg elborzadok. De mikor végigélném ezt a borzalmat, vált a kép, és a moldovai népi együttes táncbemutatóját látom (...), kicsit földerülnék, ha nem mutatja meg ekkor azt a repülőgép-szerencsétlenséget, ami éppen tegnap történt... Vagyis az információadagolás üteme messze meghaladja az ember élményfeldolgozási képességét. De ezzel nem hiszem, hogy válságot idéz elő... én azt gondolom, ezzel közönyt idéz elő és lebénítja az ember reakciókészségét.

Senkinek sem kell tökéletesnek lennie. Bőven elég a törekvés arra, hogy kicsit csiszolni próbáljunk magunkon. Ez elérhető, a tökéletesség eleve reménytelen. Sok minden zsúfolódik össze egy emberben: "sugár és salak", ettől ember.

Aki önmagával túlságosan szigorú, kegyetlen - másokhoz is az lesz.

A világunkhoz való pozitív beállítottság a pszichés egészség első feltétele.

Történt pedig, hogy elterjedt egy betegség, amit Nikosz Kazantzakisz intellektuális viszketegségnek nevezett. Az intellektuálisan viszkető ember állandóan új meg új problémákat talál ki magának, tulajdonképpen problémagyártó kisiparos. Az elmélet szerint a viszkető problémák gyógyszere a sokszor küzdelmes megoldás, ami a valóságban sohasem használ, mert az élet kitalált és valódi problémái nem megoldhatók. Az emberi lelket ugyanis nem problémák, hanem tragédiák gyötrik, s nem megoldásokra, hanem megértésre és simogatásra van szüksége. Az emberek többsége cirókahiányban szenved. Súlyos betegség, és nehéz rá írt találni.

A görcsös kapaszkodás nem a szoros érzelmi kapcsolódás, hanem a bizalmatlanság jele.

Ott táncolunk egymagunkban szomorú színpadunk közepén, lakható, vagy kevésbé lakható díszleteink között. Tényleg, megkérdezted már magadtól, hogy mennyire lakhatók a díszleteid?

A Jóisten egy gyönyörű ajándékcsomagot tart a jobb kezében a jók számára, baljában pedig virgácsot szorongat, a rosszaknak. És te egész életedben nagyon fogsz igyekezni, hogy kiérdemeld az ajándékcsomagot. Meg is kapod majd, kibontod és legott kiugrik belőle az ördög és orron vág. És ez lesz a te életed legnagyobb meglepetése!

Ha több életünk lenne, minden iszonyúságot kipróbálnánk.

Normális helyen, ha valaki politikus, iskolaigazgató, egyetemi tanár, az egy foglalkozás. Nálunk nem. Nálunk küldetés. Abban a pillanatban, ha valaki a saját státuszát karizmatikusan éli meg, akkor számára a másképpen gondolkozó már nem egy másik ember, aki másképp képzeli a dolgokat, hanem ellenség. Sőt, nemcsak ellenség, hanem gonosz. De nemcsak gonosz, hanem sátáni. Nemcsak sátán, hanem hazaáruló... és akkor érdemes a pusztulásra. Itt tartunk ma...

Én gyanúsnak találom, amikor valakinek arról szól az élete, hogy segítsen, akár pszichológusként, akár szociális munkásként. Azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek a többsége szeretetre képtelen, és ezt a hiányosságot kompenzálják azzal, hogy segítsenek, hogy hivatásszerűen jók és rendesek másokhoz. Az hiszem, hogy mondjuk egy szeretetre igazán képes építészmérnöknek nincsen ilyen szükséglete. Szóval a dolog sokkal bonyolultabb, mintsem hogy így elintézhetnénk, de beszélgetni lehet róla. Talán el is vezet valahová, csak nem ilyen rövid idő alatt.

Amennyire hiteles lehet az az ember, akit elfog a szellemi nyugtalanság, és akár a szobájából ki se lépve, akár világrészeken keresztül vándorolva keresi a mesterét, annyira hiteltelen a tanítványok után rohangászó mester, aki hirdetéseken, plakátokon toborozza a híveket.

Hazudnunk kell, mert elvárják tőlünk, mert nemigen viselik el az igazságot, és mi sem viseljük el önmagunkat minden ellentmondásunkkal együtt. Hazudnunk kell, mert félünk az igazmondás következményeitől.

Aki nem szereti saját magát, az másokat sem képes szeretni. Aki utálja magát, az általában utálni fogja az embereket.

Százszor inkább rendbe hozható egy önimádó nárcisztikus (...) ember lelki élete, mint az önértékelésében megtört, önbizalmát elveszített, örök lelki árnyékba húzódó társáé.

Más és más szempontok szerint cselekszik az, aki szeret, az, aki gyűlöl, az, aki közömbös. Más a reakciója férfinak és nőnek, a győztesnek és a veszteseknek.

Arthur Miller Pillantás a hídról című darabjában mondja el az egyik szereplő, hogy talán az a bajunk, hogy irtózunk a száz százaléktól. Megelégszünk ötvenszázalékos szerelmekkel, nyolcvanszázalékos apasággal, anyasággal, hatvanszázalékos hittel. Vagyis soha nem éljük végig a dolgainkat. Mindig hagyunk kiskaput, amin keresztül kislisszolhatunk. Így van. A száz százalék ijesztő. Mert ha bukunk, százszázalékosan bukunk. Csakhogy érdemes-e ebben a langyosságban élni? Vagyis érdemes-e úgy élni, hogy az ember állandóan azzal van elfoglalva, hogy megkímélje magát a fájdalmaktól, a szenvedésektől.

A felnőttséghez fel kell nőni. A gyermeki lélekkel felnőtt maszkot viselő ember - "kisfiú nagy cipőben" - nehéz szerep eljátszására vállalkozott. Nagyon kell vigyáznia, hogy a maszk le ne csússzon róla. A lelepleződéstől való félelem örökké aggodalmas vagy dühös, komor emberré gyúrja. Játszani, hülyéskedni, önmagán röhögni nem mer többé. Később már nem is tud. A maszk ráégett az arcára. Képtelen kikacsintani alóla.

Nem tehetünk eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek annyira sokfélék, és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk felelni. Nem lehetünk jók mindenki szemében (...). Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben tudnunk kell nemet mondani. Csak a jellemtelen, konformista embernek nincsenek ellenségei.

A környezetünk arra felel, amit magunkból kisugárzunk. Belső változás nélkül külső megváltás nem fog jönni.

Az önmagával vívódó, elégedetlen, helyzeteivel küszködő ember lehet pszichésen egészséges, sőt! - belső küzdelmei éppen az egészségéből, problémabelátásából, a változás és a változtatás igényéből fakadnak.

Ápolnunk és fejlesztenünk kell magunkban a teljes embert, aki az érzelmeknek minél szélesebb skáláját éli meg: van dühe, ujjongása, szomorúsága és extázisa.

Mindenki igyekszik a leghódítóbb hímmé és a legkívánatosabb nősténnyé válni. Ám az állati létbe nyúló gyökereket erkölcsi okok miatt esztétikumnak leplezzük. Szépségről beszélünk és párosodást értünk rajta.

Bizonyos emberek rosszul tűrik a hatalmat maguk felett: él bennük egy mániás vágy arra, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Ezzel kezdődik az emberiség története is: "Csak két fa gyümölcséből ne egyetek", mondta az Isten. Mi a válasz? Csakazértis... Még az Isten hatalmát sem fogadom el, és azért is eszem abból, amiből nem lenne szabad. Az emberek egy része ilyen, de nem mindenki. Van, akinek éppen az ad biztonságot, ha pórázon van, létezik egy hatalom, akitől függ, aki védi, aki gondoskodik róla, és főleg felmenti a gondolkodás alól.

Mindig ott lesznek homályaink, félreértéseink, illúzióink egy másik emberrel kapcsolatban, ahol saját magunk rendezetlenek vagyunk, hazudunk magunknak, eltorzítjuk a realitást.

Nagy dolog, ha valaki jól tud hallgatni. A hallgatás erő. Beszédre kényszeríti a gyöngébbet.

Az embert nehéz becsapni. Nem lehet azt mondani neki, hogy eredj erre, itt kapod a többet. Egy idő múlva rájön a csalásra, és akkor vége. Az ember pedig egészen elképzelhetetlenül életéhes lény. Mindig odamegy, ahol több életben van része. (...) Mindig a több kell, a ragyogóbb, a tüzesebb, az érdekesebb, a komolyabb, az izgatóbb, a hatásosabb, a megragadóbb.