emberismeret

A tisztelet egy olyan adó, amelyet semmiképpen meg nem vonhatunk, meg nem tagadhatunk a virtustól és az erkölcsi érdemtől - akár akarjuk, akár nem akarjuk.

Az ember tragédiája nem vadságában és kegyetlenségében, hanem a téveszmék, illúziók és káprázatok iránti fogékonyságában áll.

Az evolúció felfogható úgy is, mint vakvágányok, zsákutcák labirintusa, és semmiképpen sem tartható képtelennek az a feltételezés, hogy az ember eleve adott poggyászában - noha tartalma minden más teremtményénél összehasonlíthatatlanul színesebb és gazdagabb - rejtőznek bizonyos, az önrombolás, önpusztítás irányában ható hibák, tévedések is.

Új szokást felvenni könnyű, egy régi szokással felhagyni viszont hősies teljesítmény.

Nagy a kísértése annak, hogy az ember feladja azt a harcot, amelyet a benne levő isteni lényeg megvalósításáért folytat; annál is inkább, mert túlontúl könnyű kudarcot vallani.

Csak az az ember lehet szabad, akinek van bátorsága arra, hogy hiteles választások során át maga teremtse meg a maga világát. Aki nem vállalkozik erre, vagy kudarcot vall, azt leigázzák a mindennapi élet rutinjai.

A bohóc a maga együgyűségében az egyetlen olyan embertípus, amelyik sohasem képes érvényesíteni, másokra ráerőszakolni a maga önző akaratát. Ezzel az egyik legkövetkezetesebben érvényesülő ok-okozati láncolatból, az egymással versengő emberi törekvések láncolatából, a másokat megkárosító önzés "eredendő bűnéből" maradnak ki. Ártatlanok.

Lenyűgöző annak az igyekezetnek és elszántságnak a látványa, amellyel az emberek az íratlan és írott történelem kezdetei óta körülvették és körülveszik magukat nemcsak barlangjaik, házaik és városaik falaival, nemcsak katedrálisaikkal és sportcsarnokaikkal, hanem mítoszok és vallások, filozófiák és tudományok, eszmék és illúziók, képzetek és műalkotások szimbolikus szférájával is.

Minthogy képtelen elfogadni a halál végzetszerűségét, az embert tragikus helyzete és a halál rettenete arra kényszeríti, hogy narcisztikus módon különleges és következésképpen halhatatlan értékként mutassa fel önmagát.

Ősidők óta küzdenek az emberek azért a meggyőződésért, hitért vagy illúzióért, hogy ahol ők vannak, ott van a világ közepe. Vagy akár azért, hogy ők maguk alkotják a világmindenség közepét. Ez az illúzió, ez a hit, ez a meggyőződés évezredeken át védte az embereket a félelem ellen, hogy az ismeretlen és veszélyes világban kell élniük.

Elveszettnek érezzük magunkat ebben a végtelen univerzumban, és próbáljuk tompítani szorongásunkat azzal a hittel és meggyőződéssel, hogy nem elhanyagolható és nélkülözhető semmiségek vagyunk a világmindenség peremén, hanem épp ellenkezőleg: a világmindenség körülöttünk forog. S ha körülöttünk forog, akkor ez az univerzum a mi univerzumunk, emberi, s nem idegen világ.

Az emberek saját maguk képtelenek lettek volna megteremteni a maguk számára a maguk világát. Szükségük volt az isteni segítségre és védelemre. Könyörögni kellett a jóakaratú szellemekhez és erőkhöz, vagy kényszeríteni kellett őket arra, hogy védjenek meg minket. "Ablakot" kellett nyitni Istennek, hogy leszállhasson az égből, és felkereshesse ezt a szentelt helyet, hogy beköltözzék a fizikai világnak erre a pontjára, amely az ő jelenléte által szentelt hellyé vált. Az isteni lét és az igazi, hiteles emberi lét szentélyévé.

Önmagunk védelmében nem akarjuk tudomásul venni azt, hogy a világ közönyös és kíméletlen, életünk esendő és törékeny. Élni akarunk a menekülés és a győzelem lehetőségével. Valami ilyesmi lehetett az a mozgatóerő, amely kifejlesztette bennünk azt a képességet, hogy a veszélyeket lehetőségekké, a vereséget győzelemmé alakítsuk át.

Az ember azáltal is kudarcot vallhat, hogy képtelen a teljes életre. Képtelen arra, hogy teljes mértékben jelen legyen ebben a világban. Képtelen lehet arra, hogy az idő folyását egzisztenciális valóságként élje meg, mint egy "örök most"-ot. Aztán, amikor a mulandóság démonja fenyegeti, megpróbálja minél több mulandó dologgal feltölteni a pillanatot; elképzeli, hogy élete tovább folytatódik az idő végezete után is, s hogy élete vég nélküli, anélkül, hogy örrökévaló volna.

Az emberi lény terhesnek érzi azt, hogy állandóan okok és okozatok szigorú rácsrendszerén belül kell léteznie. Időnként vágyat érezhet arra, hogy kitörjön ebből a merev rendszerből, hogy egy pillanatra átlépjen a szabadság birodalmába vagy legalábbis egy olyan világba, ahol mindennapjainak ok és okozati rendszere nem működik.

Az ember (...) bűnössé válik az által, hogy nem tudja igazán és teljesen megvalósítani e lehetőségeit; a maga szabadságát. Ő az egyetlen élőlény a világon, aki a nyelv, a beszéd birtokában van, amelynek segítségével ki tudja magát szabadítani "az adott helyzet rabságából"; de ez nem feltétlen sikerül neki. Szabad lény az által, hogy képes rákérdezni a világra; de lehet, hogy rossz kérdéseket tesz fel. Szabad lény az által, hogy képes a dolgokat mérlegelni, és képes dönteni; de nem feltétlenül van meg a bátorsága arra, hogy valódi és igazi döntéseket hozzon. Szabad lény annyiban, amennyiben képes az adott világon túl más világokat teremteni; de hiányozhat a teremtéshez szükséges ihlete és akaratereje. Szabad lény annyiban, amennyiben képes ellentmondani önmagának és önmaga lényegbeli természetének; de rabjául is eshet ösztöneinek és természetének.

Minden élet terjeszkedni akar. A fű, a cserebogár, az antilop: mind ki akarják tölteni életük lehetséges terét. Az ember is. És az ember az élőlények többségénél jobban el tud hárítani minden akadályt, ki tud irtani minden élőlényt, amely útjában áll. A tigrisek, sasok, krokodilusok esetlen kispályás kezdők hozzá képest.

Mindennél legmakacsabb az ostobaság.

Mindenki azt látja, milyennek mutatod magad, s csak kevesen értik, milyen vagy valójában.

Az emberek megbosszulják az apróbb sérelmeket, mivel a súlyosakat nem tudják.

Közös emberi hiba, hogy szélcsendes tengeren nem számolunk a viharral.

Ha a szeretett lény alacsonyrendű, a szerető is lealacsonyul.

Ez az ember őrült! Mindig azért nyomorog, hogy ne nyomorogjon.

A becsvágyóknak, akik sosem elégszenek meg az élet áldásával és a világ szépségeivel, az a kényszerű büntetésük, hogy sosem érthetik meg az életet és érzéketlenek maradnak a mindenség javaival és szépségével szemben.

Sokan űzik a megtévesztést és a hamis csodákat, amelyekkel megcsalják a tudatlan sokaságot.

A tapasztalat nem téved. Egyedül a megítélésed lehet hibás, mert olyasmit vársz el tőle, ami nincs hatalmában.

A fenyegetőzés csak azoknak a fegyvere, akik fenyegetve érzik magukat.

Aki irgalom nélkül akar bátor lenni, aki mérséklet nélkül akar hatalmas lenni, aki szerénység nélkül akar vezető lenni - az a pusztulásba indul.

Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy "úgy legyen". És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy "úgy legyen". És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a hívő, az optimista, a jóra készülő emberek dolgai általában jobban sikerülnek, mint a keserű, pesszimista és rosszat váró emberekéi. Ez nagyon szép legenda, amely megmaradt bennem. Vigyázni kell, hogy mikor száll el fölöttünk a két angyal. Csakugyan hiszek abban, hogy az egyik legfontosabb dolog a bizalom.

Az ember gonosz és bosszúálló lény. Igenis beleköp abba az immár üres tányérba, amiből tegnap még jóízűen vacsorázott. Újra vágyik a nagyszerű ízekre. S ez a vágy a ragaszkodás!