emberismeret

Az ember belemászik bizonyos dolgokba, és aztán nem tud kimászni belőlük. Az ember színlel... nap mint nap színlel. És aztán belefárad.

Az embert nem lehet hatalommal felruházni. Megrohasztja, belülről rohasztja meg. Meddig folytathattam volna anélkül, hogy a gőg belém költözzön? Gyanítom, hogy máris megkezdte a munkáját. Azokban a pillanatokban, mikor széles néptömegekhez beszéltem... vajon nem kezdtem-e úgy gondolni, hogy én beszélek, én üzenek nekik, én tudom, hogy mit kell vagy nem kell cselekedniük, s hogy én már nemcsak Isten hírnöke vagyok, hanem Isten szószólója? Érti hát? Előléptetve, felmagasztalva, ember az emberek fölött!

Manapság mindenből akkora hűhót csapnak az emberek! Ha fogat húzatnak, injekció kell nekik, ha nem tudnak aludni, orvosságot szednek, kényelmes széken meg párnán hajlandók csak ülni, a lányok nem törődnek a testtartásukkal, s nyaranként félmeztelenül heverésznek a strandon.

Ha az embert arra ösztökéljük, hogy a legjobbat nyújtsa magából (...), akkor arra kényszerítjük, hogy magasfeszültségen éljen; hogy ahhoz igazodjon, amit mások elvárnak tőle, ezért nagyon meg kell erőltetnie magát. A túl nagy feszültség végül összeomláshoz vezet.

Az ember nem tudhatja, hogy valójában mi a fontos, és mi nem. Meg kell tanulja, hogy bízzon a saját értékrendjében. Az értékek mindig viszonylagosak.

Az emberek mindig azt hiszik, influenzájuk van. Csak hogy komolyan vegyék őket. Hogy együttérzést támaszthassanak másokban. A hörghurut nem elég jó, mert azzal nehezen lehet kellő mennyiségű együttérzést kicsiholni a barátokból.

Az én tapasztalatom szerint a fizikai sokk gyakrabban végzetes, mint a szellemi. Köznapian megfogalmazva, lehet, hogy egy hirtelen becsapódó ajtó gyilkosabban hatna (...), mint az a hír, hogy a lány, akit kedvelt, szörnyű körülmények között meghalt.

A rossz hír csaknem mindig védekező reagálást vált ki. Megbénítja azt, aki kapja, először képtelen teljes súlyában felmérni. A felmérés egy kis időbe kerül.

A legtöbb ember (...), túlságosan hiszékeny ebben a gonosz világban. Elhiszik azt, amit mondanak nekik. Én soha. Sajnos, én mindig, mindent szeretek bebizonyítani önmagamnak.

Kétségkívül vannak a világon olyan szent életű emberek, akik közömbösek a pénz iránt. Én azonban még sohasem találkoztam eggyel sem.

Az emberekben különösen keveredik a hősiesség és a gyávaság. Némelyik a pokol kínjait szenvedi el, és zokszó nélkül tűri, mert fél eljönni hozzám és megtudni, hogy igaz lehet, amitől rettegett. Ennek a fajtának az ellentéte meg az a rengeteg ember, aki beállít és fecsérli az időmet, mivel rettenetes fájdalmai vannak a kisujján egy daganat miatt, amelyről szentül hiszi, hogy rák, és amelyről persze kiderül, hogy csak fagyás vagy szemölcs.

Az ember néha igazán elcsodálkozik a gyerekeken. Némelykor egészen váratlanul kirobban egyik-másik, akiről az ember azt gondolná, hogy semmi sem izgatja az égvilágon. Van olyan érzékeny természet, amelyik nem tud kifejezésre jutni mindaddig, míg el nem hajszolják a tűrőképessége határáig.

Az ember mindig reménykedik az emberi természetet illetőleg!

Az ember érzései nem mindig megbízható vezetők (...). Olyan emberek csinálnak olyasmit, akikről a legkevésbé sem tételezhető fel a dolog.

Van olyan ember, aki csak magával foglalkozik, anélkül, hogy önző lenne. (...) Lehet, hogy kedves, önzetlen, sőt figyelmes. De az ilyenfélék sohasem tudják igazán, hogy mit csinálnak. És épp ezért sohasem tudhatják, milyen következményekkel járhat, amit csinálnak.

Nem volt valami figyelmes asszony. Kedvesnek kedves volt. De figyelmes - az nem. Nyilván szerette a férjét (...), de nem hiszem, hogy valaha is... szóval, hogy valaha is tudta volna, hogy mit érez vagy gondol a férje. Az ilyesmi pedig elég magányossá tehet egy férfit.

Sosem lehet előre tudni (...), hogyan reagálnak az emberek. Bármilyen jól ismerjük is őket. Mindig okozhatnak meglepetést.

Ha az ember környezetében mindenki állandó izgalmi állapotban van (...), az ember egy idő után hajlamos az ellenkező végletre.

Az emberek nagyon is egyformák, de szerencséjükre - talán - ezt maguk sem tudják.

Ha az ember bajban van, a másét is jobban észreveszi.

Általános emberi tulajdonság, hogy többet tételezünk fel önmagunkról a valóságnál!

Intuíció az, amikor valaki elolvas egy szót, anélkül, hogy kibetűzné. Gyerek nem tud ilyet csinálni, nincs meg a kellő tapasztalata. De a felnőtt felismeri a szót, mert már gyakran látta.

Normális emberek olykor felettébb meglepő dolgokat követnek el, abnormális emberek pedig igen józanul és köznapi módon viselkednek. Úgy érzem, a legcélravezetőbb módszer, ha mindenkit összehasonlítok valaki ismerőssel. A világon igen kevés alaptípus van.

Az ember reméli, hogy jó benyomást kelt majd. S ez még fontosabb olyankor (...), ha az embert a természet kevés természetes előnnyel ruházta fel.

Én úgy hiszem, hogy valójában nincs is az emberekben oly sok gonoszság, mint amennyi az izgalom utáni vágy.

Eddig mindig azt tapasztaltam, ha az ember butábbnak mutatja magát, mint amilyen valójában, az esetenként elég eredményes.

Az emberi természetben nincsenek nagy különbségek, bárhol is éljen az ember, falun pedig kiváltképp jó lehetőség adódik arra, hogy közvetlen közelről lehessen megfigyelni minden kis rezdülést.

Semmi sincs bámulatosabb, mint az őrült elme hallatlan agyafúrtsága. Kivéve talán az épelmejű ember kivételes bogarasságait!

Egy lakásért folytatott küzdelem során az emberi természet alacsonyabb erői gyakorta elnyomják a magasabb szempontokat, és a szabály itt is érvényes, hogy ember embernek farkasa.

Valamennyiünkben sötét titokzatosság rejlik, az összeütköző szenvedélyek, vágyak, hajlandóságok szövevénye. Bizony, így van. Az ember ítélni akar, de tíz eset közül kilencszer téved.