emberismeret

Jó anyagi körülmények közt nem nyílik betekintés az emberi természet sötétebb mélységeibe.

Az érző szívű és gyenge emberek gyakran hajlamosak az álnokságra. És ha úgy érzik, hogy az élet kisemmizte őket, akkor könnyen meginog az a kis vézna erkölcsi tartásuk.

A legcivilizáltabb emberben sem olyan nehéz felébreszteni a vadembert.

Az olyan emberek, akik neheztelnek a világra, mindig nagyon veszélyesek. Úgy gondolják, hogy az élet adósuk maradt valamivel.

Egyszer találkoztam egy elragadó házaspárral. Oly udvariasak és kedvesek voltak egymáshoz, és még sokévi házasság után is oly jó barátoknak mutatkoztak, hogy valósággal irigyeltem az asszonyt. Boldogan cseréltem volna vele. Valaki később elmondta, hogy ezek már tizenegy éve egy szót sem szólnak egymáshoz, ha kettesben maradnak (...) Ebből látszik, hogy sohasem tudhatunk semmit biztosan.

Mennyi ember! Szakadatlanul özönlő, megszámlálhatatlan ember! S valamennyi olyan... olyan... mi is a megfelelő kifejezés erre... olyan szürke. Olyan egyformák, olyan rettenetesen egyformák. S amelyik éppen nem birkára hasonlít, annak meg nyúlpofája van (...). Egyik fecseg és fontoskodik, mások meg, a nehézkes, középkorú férfiak, morognak. Még a karcsú, ovális arcú, piros szájú lányok is lehangolóan egyformák.

Ha az emberek azt színlelik, hogy sokkal barátságosabbak, megbocsátóbbak, sokkal nagylelkűbbek, mint amilyenek valójában, ennek előbb-utóbb az a következménye, hogy sokkal ellenszenvesebben, durvábban és általában véve sokkal kellemetlenebbül viselkednek, mint amilyenek valójában! Ha gátat szab a természetes viselkedés menetének (...), előbb-utóbb ledől a gát, és jön az özönvíz!

Az emberek voltaképpen örömüket lelik benne, ha az orrukra kötik, milyen rémségesek. Ezért tódulnak a népszerű prédikátorokhoz.

A fiatalok semmit sem vesznek annyira zokon, mint amikor az idősebbek tanácsot akarnak adni nekik.

Kicsit bántja az ember önérzetét, ha higgadt szavakkal kénytelen ecsetelni kudarcát.

A fiatalok mindig ezt mondják - de sohasem teszik meg! Milyen ósdi trükk - és mégis hányszor beválik (...). A fiatalok borzasztóan sebezhetők! Szinte észre sem veszik, és már el is szánták magukat, hogy bebizonyítják!

Azt gondolod, hogy akit ismersz és szeretsz, az olyan is, mint amilyennek látod. Nem ismered még az emberi szívet, hogy mekkora keserűség és milyen gonoszság lakozhat benne.

Mindenki potenciális gyilkos. Előbb-utóbb mindenkiben feltámad, ha nem is az akarat, de a vágy, hogy öljön. Hányszor hallja az ember: "Úgy feldühített, hogy meg tudtam volna ölni!" - "Meg tudtam volna ölni B.-t, amiért azt mondta..." - "Olyan mérges voltam, hogy meg tudtam volna ölni!" És ez szó szerint így is van. Az embernek az ilyen pillanatokban teljesen tiszta a feje. Szeretné megölni Y.-t, Z.-t. De nem teszi meg. A vágyhoz hiányzik az akarat. A kisgyermekekben már nem működik ilyen jól a fék.

Természetesen az ember ostoba (...). Az ostoba embereket meg rajtakapják, mindegy, mit csinálnak. De meglehetősen szép számmal vannak olyanok is, akik egyáltalán nem ostobák, és - hacsak nem rendelkeznek szigorú erkölcsi normákkal - félve gondolok arra, miket forgathatnak a fejükben.

Az a baj, hogy a fiatalok mind holtbiztosak abban, semmi sem létezhet a saját filozófiájuk határán túl, és mindjárt felizgatják magukat, ha valami kiábrándítja őket belőle.

Azt hiszem, az életben az egyik legfurcsább dolog az, hogy mik ragadnak meg az ember fejében. Gondolom, az ember megválasztja, miket jegyez meg. Valahogy muszáj választania.

Az olyan embert, aki folyton színpadon érzi magát, könnyen félreismerhetjük (...). Akkor sem vesszük komolyan, ha őszintén csinál valamit.

A kelekótyákra külön is vigyáz a gondviselés. Sose néznek körül, sose vigyáznak, mégis megússzák, még ha egy elefántcsorda előtt mennek is át az úttesten.

Az ember természetéhez hozzátartozik, hogy mindig a lehető legjobb színben akar mutatkozni. Ez az iskolától kezdve egyik alapelvem volt, néha dicsekedtem egy keveset, eltértem egy kissé az igazságtól, kiszíneztem némiképp a valóságot. Ezt soha nem szégyelltem. Szerintem nagyon is természetes dolog. Azt hiszem, muszáj ilyesmit csinálni, ha az ember vinni akarja valamire. Muszáj minél előnyösebb képet kialakítani önmagunkról. A többi ember átveszi az önértékelésünket.

Minden bűnesetben ugyanazt tapasztalja az ember, amikor kihallgatja a tanúkat. Mindenki megtart magának valamit. Néha - valójában elég gyakran - ez ártalmatlan dolog, olyasmi, aminek talán nincs is semmi köze a történtekhez, de - ismétlem - mindig van valami!

Az elismertség (...) elsőrendű kellék a szélhámos eszköztárában!

Az emberek, akármit is mondjanak, többnyire azt a foglalkozást űzik, amelyre mindig is vágytak. Például azt mondja egy hivatalnok: "Bárcsak felfedező lehetnék, s isten háta mögötti helyeken élhetnék nomád módra". Aztán kiderül, hogy szeret ilyen tárgyú regényeket olvasni, de a maga részéről nagyon is megbecsüli az íróasztala nyújtotta biztonságot és a viszonylagos kényelmet.

Azt hiszem, az emberek gyakrabban ölnek meg szeretett személyeket, mint olyanokat, akiket gyűlölnek. Valószínűleg azért, mert csak szeretteink tudják elviselhetetlenné tenni az életünket.

Ha valaki gyilkosságot követett el, nagyon magányos lesz. Szeretné valakinek elmesélni, de ez lehetetlen. És ettől csak még jobban szeretné. Ha tehát arról már nem beszélhet, hogyan követte el, beszél legalább magáról a gyilkosságról - megvitatja, elméletekkel hozakodik elő, rágódik rajta.

Mindig az ember idegeire megy, ha mások többet tudnak róla, mint saját maga.

Ha az ember valakit feltétlenül becsületes, rendes embernek könyvel el magában, akkor később sem merül fel benne, hogy esetleg mégsem az.

Zűrös ügy nem létezik - homályos lehet, de a zűrzavar csak a rendszertelen elmében terem meg.

Mindnyájan bolondok vagyunk (...). Ez létezésünk titka. Valamennyien bolondok vagyunk kissé.

Ha tudjuk valakiről, hogy nagyon gazdag, akkor valahogy nem kérdezősködünk to­vább. Úgy értem, nem kívánunk ennél többet tudni. Azt mondjuk rá: "roppant gazdag", vagy azt: "mérhetetlenül gazdag", és kissé lehalkítjuk a hangunkat, mert ugyebár az olyan lenyűgöző dolog, ismerni valakit, aki tényleg mér­hetetlenül gazdag.

A kutyának (...) rendkívüli képessége van arra, hogy mintegy aláállványozza az emberi ént. A kutya számára az ember, akinek a tulajdonában van, egy isten, akit imádni kell, és nemcsak imádni, hanem civilizációnk ezen dekadens szakaszában, szeretni is. A legtöbb kutyatulajdonosnak a fejébe száll a dicsőség. Fontosnak és hatalmasnak érzi tőle magát.