idő

Sosem aggódom a jövőért. Mindig túl korán eljön.

A múlt gonosz kétéltű. Érzékeink számára egyszer s mindenkorra elveszett és holt, jelenléte és elpusztíthatatlansága azonban szívósan kitart az emlékezetünkben.

A múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csak illúzió, még ha oly makacs is.

Az idő korántsem olyan, amilyennek látszik. Nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre létezik benne a jövő a múlttal.

A boldog ember túlontúl elégedett a jelennel ahhoz, hogy sokat gondoljon a jövőre.

A lélek játszik az idővel - egy órába tudja sűríteni az örökkévalóságot, vagy örökkévalósággá nyújtani az órát.

Az ember halogat, vagy emlékezik. Nem él a jelenben, hanem visszafordított szemmel siratja a múltat, vagy nem törődvén az őt körülvevő gazdagsággal, lábujja hegyére áll, hogy a jövőt kémlelje.

Mennyi emberi élet fecsérlődik el várakozással; ne várakoztassa hát embertársát.

A jövő nyugtalanít, a múlt fogva tart, ezért a jelent elmulasztjuk.

Az egész múlt kezeskedik a jövendő biztonságáért.

Az ember csak akkor ura az időnek, ami maga az élet, ha órákra, percekre és másodpercekre, azaz az emberi lét rövidségével arányos darabkákra tagolja. Az élet csak azért tűnik olyan kurtának a szemünkben, mert meggondolatlan módon balga reményeinkhez mérjük.

A tűnő órák mindent elfelejtetnek s elsodornak, és cselekedeteink, mint a folyóvizek, emlékezet nélkül való partok között futnak tova.

A jelen az a pont, amelyben a múlt és jövő összetalálkozik, határállomás az időben, de minőségileg nem más, mint az a két terület, melyeket összeköt.

Hadd temesse el a halott múlt a maga halottait. Így szól a mondás, mely azonban csak akkor lenne igazán jó, ha a múlt csakugyan meghalna. Azoknak a tragikomikus áldásoknak, amelyeket minden új kor megtagad, egyike az is, hogy a múlt állhatatosan tovább él, bármilyen hetykén is lép színre az új kor, hogy a még-soha-nem volt igényét harsogtassa.

Miért van az, hogy az öregek olyan korán felébrednek? Azért talán, hogy hosszabb legyen még az az egy napjuk is?

Az idő az építész, a nép a kőműves.

Mindjobban egymásnak éltek, egymásért rajongva. A szív teleszívódik szerelemmel, mint isteni balzsammal, mely megőrzi üdeségét. Innen van az élet hajnalával kezdődő szerelmek megzavarhatatlan jelene s a hosszúra nyúló nagy szerelmek örök frissessége. Ez a szerelem bebalzsamozása.

Hagyjátok, hadd dolgozzék az idő. A gyermek az anyja nézeteit vallja, a férfi majd apja nézetén lesz.

A jövő csak koldus kísértet, mindent ígér s nincs semmije.

Feladatunk éppen akkora, mint az életünk - ezért tűnik végtelennek.

Csak a mi időről alkotott elképzelésünk teszi lehetővé, hogy az ítéletnapról beszéljünk. A valóságban egy szünet nélkül ülésező hadbírósággal állunk szemben.

Aki csak a jövőről gondoskodik, nem olyan gondos, mint az, aki csak a pillanatról gondoskodik, mert a pillanatra sosincs gondja, csupán annak időtartamára.

Amit átélünk, mindig a valós esemény előtt vagy után éljük át, mely elementáris és felfoghatatlan gyorsasággal tűnik tova; átéléseink mind álomszerű, csupán a mi szűk személyünkre korlátozódó képzeletszülemények.

A múltat nem lehet letagadni. Nem küszöbölhetjük ki belőle azt sem, ami idegen számunkra.

Az idő a halál nagyon gyenge főzete, amelyet lassan adagolnak nekünk, mint valami ártalmatlan mérget. Kezdetben felélénkít, s még azt is elhiteti velünk, hogy szinte halhatatlanok vagyunk, de mikor napról napra, cseppről cseppre erősebb lesz, savvá változik, amely zavarossá teszi és felbontja a vérünket. Még ha meg akarnánk is próbálni még hátralévő éveinkkel visszavásárolni az ifjúságot, nem tehetnénk: az idő sava megváltoztatott bennünket, kémiai összetételünk már nem ugyanaz, tehát egy csodának kellene történnie.

Egymástól távol tízszer hosszabb, mint együtt.

Ahol az érzelem mindent betölt, ott nincs hely az idő számára. Az ember eljut a másik partra, túl az időn.

- Éjjel áll az idő. Csak az óra jár. (...) - Mégis éjszaka történik minden. Vagy talán éppen azért. - Minden éjjel történik? - Éjjel. De csak nappal válik láthatóvá. (...) - Azt gondolod, hogy mindenféle történik velünk, mialatt alszunk? - Azt.

A legfélelmetesebb valami az idő. Igen, az idő. A másodperc, amelyet élünk és mégsem vagyunk urai.

Mennyire esetlegessé válik az idő, amint múlt lesz belőle! Ez vigasztaló, elrémítő és megnyugtató is egyszerre.