idő

A nyugtalanságot, a szorongást, a feszültséget és az aggódást - valamennyi a félelem különböző formája - a túl sok jövő és a nem elegendő jelen okozza. A bűntudatot, a megbánást, a neheztelést, a sérelmeket, a szomorúságot, a keserűséget és a nem megbocsátásnak valamennyi formáját a túl sok múlt és a nem elegendő jelen okozza.

Amint megszűnik a mosttól való kényszeres menekülés, minden tettedbe a Lét öröme áramlik be. Abban a pillanatban, ahogy figyelmed a mostra irányul, egyfajta jelenlétérzet, nyugalom és békeérzés tölt el.

A múlt a jelen hiányán keresztül állandósítja önmagát.

Tapasztaltál-e, tettél-e, gondoltál-e vagy éreztél-e bármikor bármit is a moston kívüli időpontban? Gondolod, hogy valaha is fogsz? Történhet-e vagy létezhet-e bármi a moston kívüli időpontban? A válasz nyilvánvaló, ugye?

Uralmának fenntartása céljából az elme folyamatosan arra törekszik, hogy a jelen pillanatot a múlttal és a jövővel takarja be. Így a Mosttól elválaszthatatlan Lét vitalitását és végtelen teremtőképességét is elfedi az idő, valódi természetedet tehát elhomályosítja az elme.

Képzeld el a Földet az emberi élettől mentesen - kizárólag növényekkel és állatokkal benépesítve! Gondolod, akkor is lenne múlt és jövő? Vajon akkor is lenne értelme az időről beszélnünk? A mennyi az idő?" vagy a "hányadika van ma?" kérdés - ha lenne ott bárki is, akitől megkérdezhetnénk - teljesen értelmetlenül csengene. A tölgyfa vagy a sas csak összezavarodna az ilyen kérdéstől."Hát természetesen most van. Az idő: most. Mi más lehetne?"

Ne felejtsd, hogy mindenki csak a jelenben él, ez pedig röpke pillanat, a többi idő vagy már elmúlt, vagy bizonytalan.

A gondolat az élet rabja csak, Az élet pedig az idő bohóca, S az idő, amely a világ tanúja, Megáll majd.

Idő! te bontogasd ki ezt, nem én; Ez a bog nékem szerfelett kemény.

Mankón halad az idő, míg a szerelem minden jogának birtokában nincs.

Fent lenni éjfél után és akkor lefeküdni - az korán van: így hát éjfél után lefeküdni annyi, mint korán lefeküdni.

Az idők méhében sok minden vajúdik, ami várja, hogy világra szüljék.

Az idő más-más lépést jár más-más személyekkel.

Jobb három órával előbb, mint egy perczczel utóbb.

Takarékoskodjunk az idővel; még így is marad bőven, amit tétlenül töltünk és rosszra fordítunk. Még így is sok marad a semmittevésre.

Senki nem oszto­gatja ingyen a pénzét - mindenki vígan osztogatja idejét, életét; semmit nem pocsé­kolunk úgy, mint ezeket, holott ilyesmiben lenne hasznos-dicséretes dolog a fukarság.

Az ember visszasírhatja a régi jó időket, de a jelenből nem menekülhet.

A jövő igenis áttetszővé válik az időben, és látható lesz, akárcsak a fény elé tartott papírlap másik oldalán az írás.

Az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és ott hagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.

Az idő nem múlik, (...) hanem csak forog önmaga körül.

Amint múlnak az órák, a nap folyton ablakot cserél.

Amíg mozog valami, tudhatjuk, hogy telik az idő. De addig nem.

Az embernek kamaszkoráig inkább a jövő felé fordul a memóriája, mint a múlt felé.

A jelen az a pont, ahol az idő érintkezik az örökkévalósággal.

Ami nem örök, az örökre elévül.

Sok mindent tudok arról, ami van, de arról, ami lesz, csak igen keveset (...). Nem mondhatom meg, ki pusztul el, ki marad életben. Ki bukik el ma, a lenyugvó nappal.

Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart. Azután elhervad - efemer jelenség. Ha az ember az élet és a kultúrák véghetetlen kialakulására és elmúlására gondol, az abszolút semmiség gondolata tölti el; én azonban sohasem szűntem meg azt érezni, hogy az örök változás alatt él és megmarad valami. Amit látunk: a virág, az pedig mulandó. A rizóma megmarad.

Az ember ismételten el-elfelejti, hogy ami egykor jó volt, nem marad mindenkorra és örökre jó. Csak rója régi útjait, melyek hajdan jó felé vezették, baktat rendületlenül, noha már rég rossz irányba görbültek bevált ösvényei. Aztán már csak a legnagyobb áldozatok árán, keserves bajlódás közepette tud beletörődni abba, hogy a régi jó talán már megavult, s immár nem is jó. És így van ezzel kicsiben és nagyban egyaránt.

Régen az emberek azért fordultak a jósokhoz, hogy megtudják a jövőt. A jövő azonban szeszélyes, mert a jelenben hozott döntések irányítják.

A múltat eltörölték, s a jövő meg sem érkezett, sodródom a nem létező jelenben, szerelemben, hitben, kételyekben úgy tűnik, hogy az életen csak átlebbentem éppen.