idő

Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá - segíteni kell neki. Hogy miért? Mert csak a testnek van ideje - a léleknek nincs.

Jelen nincs. Ez csak egy szó. Egy elvont fogalom, valójában nem létezik. Jelenleg éppen írok, de ez csak azt jelenti, hogy egy gondolatfolyamban állok, próbálom szavakba fagyasztani azt, ami tudatomban már régen eliramlott, s várom, hogy mi jön még a jövőmből felém. De még egy ezermilliomod másodpercem is folyamatos változásban van: a jövő múlttá válik, anélkül hogy jelen lenne. Életünk olyan, mint egy filmszalag, amelyben nincsenek állóképek.

Sokféle jövőnk lehet. Ennek szálait éppen most szőjük. S ha valóságnak hisszük a boldogtalanságunkat és a diszharmóniánkat, ha valóságnak hisszük a szenvedélyünket és a félelmünket, akkor azt szőjük bele az idő szövetébe.

A türelmetlenség biztos jele annak, hogy az emberben a beszűkült én uralkodik, akinek nincs ideje, ezért mindent azonnal akar. És igaza van, hiszen számára még szerencsés esetben is mindössze húsz-huszonötezer nap a világ, nem ér rá várni!

A türelem Önvalónk tulajdonsága, aki nem a halálra ítéltek szemével nézi a világot, Önmaga időtlen, s még a mulandó életet is másképp látja: rövidke szakaszok helyett hatalmas folyamatokat érzékel, s tudja, hogy mindennek eljön az ideje, ha a helyzet kívül-belül megérik rá.

Az ember egy-egy fényes pillanatában szeretné megállítani az Időt, amely nem halad, hanem táguló, vagy éppen szűkülő körben forog velünk, mintha óriáskeréken ülnénk: fent kifényesedünk, megérezzük a Nap és a csillagok közelségét, s aztán újra lemerülünk a mélybe, a hit, az erő és az önbizalom elvesztésének mélyébe, amelyet Keresztes Szent János úgy nevez: a lélek sötét éjszakája.

Lelkünknek az a része, amely a testtel azonosította magát, az Időben él: pusztuló sejtjeink, ráncosodó bőrünk, ránk vénülő testünk a mulandóság keserűségét ülteti belénk: jövőnk az elkerülhetetlen halált hozza, minden vágyunk, törekvésünk csődjét.

Nem szeretek várakozni, és nem szeretek senkit se megváratni. (...) Wass Albert írja valahol, hogy bármit ellophatsz, azt vissza lehet adni, de ha valaki idejét lopod el, azt nem lehet jóvátenni.

Az érzéki szeretet pedig hosszabb távon már nem működik, mert a legmulandóbb szeretet-forma. Ugyanaz a gond vele, mint mindennel, ami testi: időhöz kötött.

A hernyónak fáj pillangóvá lenni. A magnak fáj megrohadni és búzává érni. Az embernek fáj embrióból újszülötté válni. A gyereknek fáj kamasszá forrni. A kamasznak fáj elvesztenie lázadó, szabad önmagát, és gondokkal teli, rab felnőtté válni. A felnőttnek fáj megöregedni. És az öregnek fáj meghalni. Még akkor is, ha tudja: ez az újjászületés záloga.

Minden évünk: egy életkör. Egy gyűrű az életfa törzsén. És minden életkör végén kicsit meghalunk - ugyanakkor minden új kör kezdetén kicsit föltámadunk.

Nem számokban élem az életemet, hanem egyetlen, szüntelenül lüktető folyamatban. Nem évekre oszlik az időm, hanem hullámhegyekre s völgyekre. Egyetlen folyamatos áramlatban élek, nem is nézem a naptárt, csakis azt, ami bennem zajlik, és ezért én nem "visszanézek", ha látni akarom a múltamat, mert ami fontos, itt van, velem.

Csak a gubó öregszik. A benne várakozó lepke soha!

A legboldogabb és a legmegrendítőbb élmény a szerelem, mert olyat akar, amiről tudja, hogy van - mégis lehetetlen. (...) Átéljük a találkozás semmihez fogható eksztázisát, ugyanakkor tudjuk, hogy ez nem maradhat így: itt, a Földön semmi sem örök.

A felejtés nagy kegyelem. Főleg, ha bajt, sérelmet, sebet és fájdalmat felejtünk el, és az is bölcs dolog, hogy nem látjuk a jövőnket. Föllebbenteni az Idő fátylát csak akkor szabad, ha valakinek kellő hatalma van átírni sorsának genetikus kódjait.

Az idő pénz, de a pénz nem idő. Az idő legyőzhetetlen.

Ami van, az volt is, s ami lesz, az eleve van, csak nem tudjuk.

Jó lett volna másként tenni sok mindent és jobban meggondolni az elhatározásokat; simogatni, ahol korbács csattant, és ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mert mindez már van, az Idő jóvátenni nem tud már semmit, legkevésbé önmagát.

Odakint éjszaka van már: hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján.

A csapat felrebbent, s a három kis csókával együtt nekirepültek a ragyogó térnek, a télnek és a tavasznak, az időnek, amiről senki sem tudja, hogy tulajdonképpen micsoda.

Vannak dolgok, amelyeket megállítani, és vannak dolgok, melyeket siettetni nem lehet.

Jó lett volna bizonyos dolgokra emlékezni és bizonyos dolgokat elfeledni, de nem lehetett, mert az idő életnyi pocsolyájában múlhatatlanul ott voltak tündéri szigetek és rothadó zátonyok, melyek egyszerre és egymás mellett mulatoztak, ha az emlékezet kinyitotta vaksi szemét.

Máshol mindig jobb, de ezt a másholt soha elérni nem lehet, mint a Jövőt se, mert abban a pillanatban Jelen lesz belőle, valóság, kézzelfogható szürkeség, mert az a Máshol és az a Jövő mindig máshol van és máskor.

Ott suhog felettük kérlelhetetlen, fásult egykedvűséggel, aki átlép mindenen, akit át nem lép senki, akit sem elhagyni, sem megelőzni nem lehet, aki nem kérdez, de nem is válaszol, nem nevet, de nem is sír, aki nem született, de nem is hal meg, aki végtelen és örök, s ez az úr: az Idő.

A múlt mindenkié, a jövő senkié. (...) A jövőt ne kérdezzétek, és a múltnak ne válaszoljatok, mert a múlt maga a válasz sok (...) felesleges kérdésre.

A múlt nem a tied, csak az utána vonuló árnyék. A jövő nem a tied, csak az elébed vetődő sugara. Az óra a tied. Csupán az óra, amelyben élsz. Ne siess ki belőle.

Csak az az óra a miénk, amelyikben jól érezzük magunkat, a többi az ördögé.

Ha az életkort az örökkévalósághoz hasonlítjuk, semmi különbség a rövid és a hosszú élet közt.