idő

Ha szeretitek az életet, (...) úgy ne pazaroljátok az időt, mert ez az az anyag, a melyből az élet készül.

Korán fekvés és korán kelés - egészség, gazdagság, bölcsesség.

Ebben csak egy a keserű: a lét rövid, hosszú a mű.

Az idő maga az elemek egyike.

Aki történetet ír, módját ejti annak, hogy a múlttól megszabaduljon.

Napok, órák, ezredévek csillagosan mendegélnek; szürke szörnycsigák csapatja hosszú szarvát nyújtogatja.

Az idő! - ki tartja fel? Élvezni, míg szárnyra nem kél, Gyors futtában fogni el: Szived tőle így remélhet Kéjt mit máskép meg nem ád... - Sebes vándorút az élet, Hintsük rózsákkal be hát!

A jelen a jövő záloga.

Vannak percek, amikor az ember úgy érzi, hogy azt tesz, amit akar, előremehet az időben vagy hátrafelé, s hogy ennek semmi jelentősége; és vannak percek, amikor az embernek az a benyomása, hogy a hurok összeszorult, és ilyen esetekben semmit sem szabad elvétenie, mert megismételni semmit sem lehet.

A három óra mindig túl késő vagy túl korai, hogy bármit is csinálj.

Mit nem fogadtál el a pillanattól, Az öröklét sem adja vissza már.

A percet lásd meg, míg el nem repül, mert életünkben ritka pillanat kínál nagyot, jelentőst.

A térben a távolság mindent megkicsinyít, mert mindent összehúz, minek folytán a hibák és fogyatkozások eltűnnek, miért is kicsinyítő tükörben vagy a camera obscurában minden sokkal szebbnek jelentkezik, mint a valóságban. Éppen így hat az időben a múlt: a rég elmúlt jelenetek és folyamatok a szereplő személyekkel együtt gyönyörűeknek tűnnek fel az emlékezetben, mert ez mindent elrejt, ami lényegtelen és zavaró. A jelen, amely híjával van ennek az előnynek, mindig fogyatékosnak tűnik fel.

Egész életünkön keresztül mindig csak a jelent birtokoljuk és sohasem többet. A különbség csak az, hogy eleinte hosszú jövőt látunk magunk előtt, a vége felé pedig hosszú múltat magunk mögött.

A jelen soha ki nem elégít; a jövendő pedig bizonytalan, és a múlt visszahozhatatlan.

Ha valaki ártatlan, s nem ismeri a gyűlölködő indulatokat, kétségtelenül hosszabb ideig marad fiatal.

Az időnél nincs "voltaképpen". Ha hosszúnak érzed, hosszú, ha rövidnek érzed, akkor rövid, de hogy igazából milyen hosszú vagy milyen rövid, azt nem tudja senki. Egy perc olyan hosszú... vagyis annyi ideig tart, amíg a másodpercmutató egyszer körbejár... ténylegesen a mutató körbejárása, az a mozgás, térbeli mozgás ugyebár? Megállj, vigyázzunk! Az időt tehát térrel méred. De hisz ez olyan, mintha a teret az idővel akarnánk mérni... Hamburgtól Davosig húsz óra, igen, vasúton. De gyalog... gyalog meddig tart? Hát gondolatban? Gondolatban egy másodperc töredékéig.

Az időnek a valóságban nincs tagozódása, az új hó, új esztendő kezdete nem jár mennydörgéssel vagy trombitaharsogással, és még az új évszázad beköszöntésekor is csak mi, emberek, lövöldözünk, és kongatjuk a harangokat.

A szakadatlan egyhangúságban a nagy időtartamok is szívdermesztő módon összezsugorodnak; ha egy nap olyan, mint a másik, akkor valamennyi egy napnak tetszik; és teljes egyformaság esetén a leghosszabb élet is rövidnek érződnék és észrevétlenül repülne el.

A múlandóság teremti az időt.

Jobb holnap, mint később.

Az ember az időt és a jelent nem ajándéknak érzi, hanem akadálynak, magában való értékét tagadja, megsemmisíti, gondolatban átugorja. A várakozás, amint mondják, unalmas, hosszúra nyújtja az időt. Éppúgy, sőt még inkább azonban azt is mondhatjuk, hogy megrövidíti, mert időtömegeket nyel el anélkül, hogy azokat önmagukért átélné, kihasználná. Úgy is mondhatnók, a várakozó, a csak várakozó olyan nagybélű falánkhoz hasonlatos, akinek emésztőtraktusa tömegesen hajtja át az ételt, anélkül, hogy tápláléktartamát feldolgozná, hasznosítaná. Tovább is mehetnénk és azt mondhatnók: ahogy az emésztetlen étel nem erősíti az embert, úgy a várakozással eltöltött idő nem öregíti. Igaz, hogy tiszta és vegyületlen várakozás a gyakorlatban nemigen fordul elő.

Ahol sok a hely, ott sok az idő (...). Amilyen arányban a városokban drágul a telek, s lehetetlenné válik a helypocsékolás, ugyanolyan arányban (...) válik drágábbá az idő.

Az idő az istenek adománya, azért adatott az embernek, hogy használja, kihasználja, (...) az emberiség előrehaladásának szolgálatában.

Az idő az elbeszélés eleme, mint ahogy eleme az életnek; oldhatatlanul kapcsolódik hozzá, mint a testekhez a tér. Eleme a zenének is, amely méri és tagolja az időt, kurtává, szórakoztatóvá és értékessé teszi egyben; rokona e tekintetben, mint mondottuk, az elbeszélésnek, amely szintén csak az egymásutánban, a lefolyásban valósulhat meg, s még ha megpróbálná is, hogy minden pillanatban egészen jelen legyen, akkor is szüksége van az időre megnyilvánulásához.

Az idő, mely az elbeszélés eleme, az elbeszélésnek tárgyává is lehet; és ha túlzás is azt mondani, hogy lehetséges "az időt elbeszélni", azért az időről valamit elbeszélni nyilván mégsem olyan képtelen vállalkozás, mint amilyennek első pillantásra tetszett, s az effajta művet a "korrajz" mintájára talán az "időrajz" furcsa, ábrándos nevével lehetne illetni.

Zavarkeltő körülmények között az ember a maga ügyefogyottságában inkább hajlamos rá, hogy az időt erősen megrövidítve élje át, semmint hogy túlbecsülje.

Veszedelmes lelkiismeretlenség: az időt nem becsülni.

Az időnek - még akkor is, ha szubjektív élményszerűsége gyengül vagy megszűnik - tárgyi valósága van, dolgozik, "időzít", változást érlel.

Az ott éppolyan, mint az itt, az imént olyan, mint a most és a majd; a tér mérhetetlen egyhangúságában megfullad az idő; a ponttól pontig való mozgás nem mozgás többé, ha egyformaság uralkodik, és ahol a mozgás már nem mozgás, ott nincs idő.