idő

Az idő illúzió, lefolyása okban-okozatban csupán érzékszerveink bizonyos berendezésének eredménye, s a dolgok valójában egy álló most-ban léteznek.

Időre szükség van. Az idő kegyelem, hősiesség nélküli és jóságos, ha tiszteljük és serényen kitöltjük; csöndben gondoskodik, magával hozza a démoni közbelépést.

Az idő becses ajándék, azért kaptuk, hogy okosabbak, jobbak, érettebbek és tökéletesebbek legyünk általa. Az idő maga a béke, míg a háború az idő durva elutasítása, az időből való kitörés valamiféle esztelen türelmetlenség következtében.

Az idő a legjobb, az igazi adományunk, s annak mércéje a homokóra: oly igen finom a szűk nyaka, melyen át a veres homok pereg, oly hajszálvékony a pergése, hogy jó ideig szemre egyáltalában nem fogy a homok a felső üregéből, csak a legvégén, akkor igen, akkor úgy rémlik, igen gyorsan múlik, s úgy rémlik, gyorsan múlt el az egész.

Amit szeret az ember, aminek örül, ami vonzza, afelé siet; de ami nemigen csábítja, ahhoz mindig túl hamar elérkezik, és nincs az az ürügy, amit meg ne ragadna, hogy lassítson, hogy meg-megálljon, hogy késleltesse azt a valamiképpen kellemetlen percet.

Álmélkodik önmagán is (az ember), hogy nem tudja a feledést megtanulni, s mindegyre a múlton csügg: bármily messzire, bármily sebesen fusson is, a lánc vele fut.

A világ legtekintélyesebb és legbiztosabb tőkéje a jövő.

A "ma" nagy legény, de a "holnap" gyáva fickó, s megfutamodik a ma fogadkozásai elől.

Az ember annak a századnak a gyermeke, amelyben született, s nem azé, amelyben eltemetik.

Behunyt szemmel fekve egy éjjelen át olykor sok boldog évtizedet élhet át az ember.

Négy óra egy szerelmes számára - négy tizenkilencedik század!

Civakodás meg háború közepette az idő gyorsabban halad, mint békés időben.

Semmi sem feszíti annyira túl, semmi sem teszi annyira tönkre az idegeket, mint a várakozás.

Néha a múlt nem múlik el, nem hajlandó feledésbe süllyedni. Mellettünk marad, mintha azt mondaná: még nem végeztél velem.

Néha áthidalhatatlan szakadék választja el a múltat a jövőtől. Ha valaki megjárta a halál árnyékának völgyét, s újra kilép a ragyogó napfényre... akkor, mon cher, annak számára új élet kezdődik. A múlttal nem tud már mit kezdeni.

Múlt és jövő egyszerre létezik (...), az időben éppen úgy lehet utazni, mint a térben, egyik ponttól a másikig visz az út.

Valamennyien benne vagyunk a hatalmas Időben. És az Idő önmagában nem is jelent semmit. Öt perc, vagy ezer év egyaránt fontos lehet.

Valamennyien képesek vagyunk arra, hogy úgy nagyjából megítéljük, milyen napszakban is vagyunk, hogy reggel van-e vagy dél, esetleg késő délután vagy már este, érted, nem kell gondolkodnunk rajta, anélkül is tudjuk, és ehhez nincs szükségünk mérőműszerekre, napórára vagy homokórára, karórára vagy faliórára. De ha megbeszélésre kell rohannod, vagy el kell érned a vonatot, ha pontos időre kell ott lenned bizonyos meghatározott helyen, akkor már gondolkodnod kell, és ki kell találnod azokat az eszközöket, amelyek a segítségedre lehetnek abban, hogy pontos légy. Azt hiszem, az élettel szembeni magatartásunk is ehhez hasonló. Hol boldogok vagyunk, hol meg boldogtalanok, haragszunk valamiért vagy neheztelünk valakire, tetszik nekünk valami vagy valaki, esetleg éppen fordítva: ki nem állhatjuk.

Az ember imádta a követ, és megépítette Stonehenge-et. De akik építették, azoknak ma már nyomuk sincs, Stonehenge azonban még mindig áll. És mégis, akármilyen furcsán hangzik, azok az emberek tovább élnek bennem és benned, és minden leszármazottjukban, a kő pedig, Stonehenge kövei halottak. Aminek pusztulnia kell, az fennmarad, és ami tartósan élni látszik, tulajdonképpen halott. Micsoda paradoxon!

Vannak, akik úgy gondolják, hogy ha megtanultuk volna, hogyan kell csinálni, éppen úgy tudnánk emlékezni a jövőre, ahogyan fel tudjuk idézni a múltbeli eseményeket. Persze így, ahogy én elmondom, csupa sületlenség, de tudom, hogy van ennek egy jól megalapozott elmélete is. És hiszek is abban, hogy van bennünk valami, ami csakugyan tudja, hogy mi vár ránk a jövőben. Ez magyarázatul szolgál arra is, hogy miért ódzkodunk néha egyes dolgoktól. Tudjuk, hogy a sorsunk nagy terhet készül a hátunkra rakni, és igyekszünk elhúzódni előle.

Az, hogy rejtegetjük a múltat, még nem teszi azt meg nem történtté.

Ha valami a régmúltban történt, még nem jelenti azt, hogy nincs köze a mához. Megmagyarázhat bizonyos dolgokat.

A múlt nem maradt hatástalan. A következményei érezhetőek.

- Mi köze a múltnak a jelenhez? - Az ember azt hinné, semmi. De mindig marad hátra valami, ami nem feltétlenül kellemes.

A fiataloknak igencsak nehéz elképzelniük, hogy valamikor az öregek is fiatalok voltak, copfot hordtak, tizedes törtekkel meg kötelező olvasmányokkal bajlódtak.

Minél hosszabb idő telt el, annál inkább öltik fel tényleges arányukat a dolgok. Ilyenkor látható egymáshoz való igazi viszonyuk.

Az idő nem szünteti meg a problémát, csak más formában hozza újra elő.

Minél távolabbra tekintünk hátra, annál messzebbre látunk előre.

Ha vitát nyitunk a múlt és a jelen között, felmerül a veszélye, hogy elveszítjük a jövőt.

Akármilyen sok időt töltesz is valakivel, a végén úgy érzed majd, hogy nem voltál eleget vele.