emberismeret

A kevélységet mindig nyomon követi a romlás és a szégyen.

Könnyű a törpének, ha magasabb akar lenni az óriásnál, csak üljön a vállára. Ám az a különös, hogy az óriás engedi, s az a nevetséges, hogy még csodálja is a törpe nagyságát. Ó, emberi együgyűség!

A XV. század régi térképein láthatunk széles, formátlan, üres területeket, amelyekre ez a három szó van festve: Hic sunt leones. Az emberben is vannak ily komor területek. Szenvedélyek bujkálnak és nyögnek bennünk valahol, s lelkünk sötét foltjairól is el lehet mondani: itt oroszlánok tanyáznak.

Némelykor bizonytalanság tölti be lelkünket, és éjjeli sétákra, bolyongásra csábít a csillagok fényében. A fiatalság folyton valami csodára vár. Ezért bolyong éjszaka szívesen, cél nélkül.

Nincs képmutatóbb mondás, mint ha az ember így biztatja magát: tudni akarom, mihez tartsam magam. Alapjában véve egyáltalán nem akarjuk tudni. Félünk tőle. A félelemhez hozzájárul valami homályos törekvés, hogy csak minél később tudjuk meg a valót. Ezt nem valljuk be magunknak, de szívesen visszafordulnánk, s ha nagyon előreszaladtunk, szemrehányásokat teszünk magunknak.

Hallgatott. Ez a nagy megdöbbenések ösztöne, sokkal jobban védekeznek, mintsem hinnénk. Aki hallgat, az mindenre elkészült. Hisz egy kicsúszott szó belekerülhet az események szerkezetébe, s ki tudja, milyen kerekek alá sodorhat.

A kisemberek félelme az összemorzsolódás. A tömegben élő mindig attól reszket, hogy valakinek a lába elé kerül. (...) A nyugtalanság állapotát kitűnően fejezik ki e szavak: majd elválik. (...) Az ember nem nyugszik meg a váratlan helyzetben. Lesi a lehetséges következményeket. Kissé ügyel az ember: vár valamit. Hogy mit? Nem tudja. Kit? Majd elválik.

A meglepett ember végigtapogatja a tárgyakat, vajon valódiak-e, s aztán saját magát, hogy igazán ő-e az?

Minél kevésbé értünk valakit, annál többet adunk a szavára.

Minden lávák közül, amiket az emberi száj krátere okádni képes, a jókedv a legpusztítóbb hatású. Semmiféle tömeg nem tud ellenállni annak a csábításnak, hogy vidáman kövessen el gonosz dolgot. Nemcsak vérpadokon végeznek ki. S valahányszor egybegyűlnek az emberek, mindig akad közöttük egy mindenre kész hóhér, a gúny. Nincs ahhoz hasonló büntetés, mintha valakit kinevetnek.

Úgy látszik, törvény és természet parancsa, hogy az ember önfeledten rohanjon megtalált élete, boldogsága, szerelme felé. Igen, ha nem reszketünk az izgalomtól. Mert az, aki meggyötörve és felőrölve kerül ki a csapások kegyetlen sorozatából, az még boldogságában is kétkedik, mérlegel, óvatos. Attól tart, vajon nem rontja-e meg átkával azt, akit szeret. Mintha sorsa fertőzne. S csak óvatosan közeledik az örömhöz. Újra feltárul a paradicsom kapuja. De mielőtt belépne, megáll és figyel.

Minden jó tulajdonság valami fogyatkozásba fajzik; a takarékos közel van a fösvényhez, a bőkezű a pazarlóval rokon, a derék majdnem párja a hencegőnek; a nagyon jámborban van már egy kis szenteskedés; éppen annyi bűn van az erényben, mint amennyi lyuk Diogenes köpenyén.

Aki fejjel magasodik százada fölé és minden ízében maga a haladás, azt már nem bírálják: gyűlölik.

Nem kísértet ő, hanem ember. (...) Érző hús és ideg. Agya van és gondolkozik, szíve van és szeret; lelke van és remél. Hisz egész bűne az volt, hogy túl sokat remélt.

Az ember hozzászokik a méreghez.

Ezer szó sem hagy az emberben olyan mély nyomot, mint egyetlen tett.

Az átlagember boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük.

Az embernek a szelleme és a szenvedélye a kormánylapát, (...) és a tengerjáró lelkünk vitorlái. Ha valamelyik eltörik, az ember csak hánykolódni és sodródni tud, vagy még mozdulatlanul vesztegel a tenger közepén. Az értelem számára egyedül az irányítás a meghatározó erő; és a szenvedély, amit nem tartunk kordában, olyan láng, amely saját magát pusztítja el.

Nem abban áll egy ember valódisága, amit neked kimutat, hanem abban, amit nem tud kimutatni. Ha tehát őt meg akarod érteni, ne hallgass arra, amit mond, hanem sokkal inkább arra figyelj, amit elhallgat.

Csak a zseni és az idióta töri át az emberek által teremtett korlátokat.

Bizony, mérlegként függtök öröm és bánat között. Csak aki üres, az mozdulatlan és kiegyensúlyozott.

Az ember két fő bűne: a türelmetlenség és a hanyagság, minden egyéb ezekből ered. Türelmetlensége miatt űzték ki a paradicsomból, és hanyagsága miatt nem tér vissza oda. De a legfőbb bűn talán mégis: a türelmetlenség. Türelmetlenségünkért űztek ki bennünket, türelmetlenségünk miatt nem térhetünk vissza.

A hiúság elrútítja a lelket, vagyis tulajdonképpen halálos döfés kellene hogy legyen - önmagának; de nem, csak sebeket ejt magán, így lesz "sértett hiúság".

Aki lemond a világról, már tud szeretni minden embert, mert hiszen mindőjük világáról lemond. Ezért kezdi sejteni, milyen is az ember igazi lénye, és ez másként nem megy, csak szeretettel, feltéve, hogy az illető egyenrangú vele.

Minden ember két hitkérdéssel szembesül itt; először, hogy érdemes-e hinni az életben, másodszor, hogy érdemes-e hinni az élet céljában. Mindkét kérdésre mindenki már csak azon egyszerű ténynél fogva, hogy él, oly határozott és habozás nélküli "igen"-nel felel, hogy nyomban elfoghatja a kétség, vajon jól értette-e a kérdést. Annyi bizonyos, keserves munkájába kerül, mire újra eljut oda, hogy belsőleg is igent tud mondani mindenre, hiszen ha mélyebbre ás magában, olyan kérdések rohanják meg, amelyekre csak zavaros és kitérő válaszok adódnak.

Sokan a napra mutatván tagadják a jajokat, ő a jajokra mutatván tagadja a napot.

Nagy lelkek tehetsége felismerni a nagyságot másban.

Vannak emberek, akik állattá válnak, mihelyt emberként kezdenek bánni velük.

Vannak emberek, akiknek egyetlen érdemük, hogy nem csinálnak semmit.

A legtöbb ember úgy véli, nincs az a hízelgés, amelyet készpénznek ne vennénk. Ha ez szabály, akkor én kivétel vagyok, mert sohasem kedveltem a dicséreteket. Dicsérni, hogy úgy mondjam, csak felülről lefelé lehet, de alulról felfelé nem, és magam is pontosan tudom, mennyit érek.