emberismeret

Az igazi róka nem csupán azt a szőlőt nevezi savanyúnak, amelyet képes elérni, hanem a mások elől leszedett szőlőt is.

Rosszabb, ha hallgatunk; minden elhallgatott igazság méreggel telik.

Az emberek a fényre törnek, de nem azért, hogy jobban lássanak, hanem hogy hatásosabban tündökölhessenek.

Csak kevesen hisznek teljesen önmagukban; - és e kevesek közül egyesek belülről kapják e hitet, afféle szükséges vakságként vagy szellemük részleges elsötétüléseként - (mit látnának, ha önmaguk mélyére tudnának pillantani!), míg másoknak e hitre szert kell tenniük: mindaz, ami jót, bátrat, derék dolgot csak művelnek, először érvként szolgál a bennük lakozó szkeptikus ellen: őt kell legyőzni, meggyőzni és ehhez szinte egy zsenire van szükség. Ők az önmagukkal elégedetlen, nagy emberek.

A birtoklás vágya (...) a szerelemben érhető tetten leginkább: a szerelmes ember szerelme tárgyának kizárólagos birtoklására törekszik, lelke fölött éppen olyan föltétlen hatalomra vágyik, mint a teste fölött, azt kívánja, hogy szerelmének tárgya csak őt szeresse, a leghatalmasabbként és legkívánatosabbként akar lakni és uralkodni a másik lelkében.

Álmélkodik önmagán is (az ember), hogy nem tudja a feledést megtanulni, s mindegyre a múlton csügg: bármily messzire, bármily sebesen fusson is, a lánc vele fut.

Minden felnőttben egy játszani vágyó gyermek rejtőzik.

A morális megítélés és elítélés a szellemileg korlátoltak bosszúkedvence azokon, akik kevésbé azok, ezenkívül egyfajta kárpótlás is azért, hogy a természet mostohán bánt velük, végül pedig alkalom arra, hogy szellemre tegyenek szert és kifinomultakká váljanak: - a gonoszság szellemivé tesz.

Jaj mindenkinek, ha egyszer a nőben lakozó "örök-unalmas" - oly gazdag benne! - előmerészkedhet! ha egyszer okosságát és művészetét, a bájosságát, a játékát, a gondelűzését, a megkönnyebbülését és a könnyen vevését, ha a kellemes vágyakra való rátermettségét egyszer alapjaiban kezdi elfelejteni!

Gyakran találkozunk jelentékeny emberek másolataival, és a legtöbbeknek, akárcsak a festmények közt, a másolatok jobban tetszenek, mint az eredetiek.

Csak akkor kezdünk valamely erényünknek nagy értéket tulajdonítani, amikor észrevesszük, hogy ellenfelünkből hiányzik.

Mily kevés gyönyör elég a legtöbb embernek, hogy az életet jónak találja - milyen szerény az ember!

Aki egy emberben a magasságot nem akarja látni, annál élesebben fürkészi mindazt, ami alacsony és felszíni benne - s magát árulja el vele.

Aki a világba mélyen belelátott, nyilván kitalálja, mennyi bölcsesség is rejlik abban, hogy az emberek felszínesek. Önfenntartási ösztönük tanítja őket, hogy legyenek illékonyak, könnyűek és hamisak.

Az ember a szájával hazudik; ám az arckifejezéssel, amit közben vág, mégis elmondja az igazságot.

A hasonlóbb, a szokványosabb emberek voltak mindig és vannak előnyben, a válogatottabbak, kifinomultabbak, ritkábbak, nehezebben érthetőek könnyen egyedül maradnak, magányukban baleseteknek kiszolgáltatottabbak, s utódokban ritkán szaporák.

Az olyan ember, aki valami nagyra tör, mindenkit, akivel pályáján találkozik, vagy eszköznek tekint, vagy késleltetésnek vagy gátnak - olykor átmeneti pihenőhelynek. Az őrá jellemző magasan szabott jóság embertársai iránt egyedül akkor lehetséges, ha már a csúcsra ért és uralkodik.

Mások rosszindulatú beszéde rólunk gyakran tulajdonkép nem is nekünk szól, hanem olyan bosszúság nyilvánulása, amelynek egész más okai vannak.

Már a panasz, a panaszkodás is kölcsönözhet némi bájt az életnek, így könnyebben elviselhető: minden panaszban van egy szemernyi bosszú, az ember silány közérzetét, bizonyos körülmények közt akár silányságát mint igazságtalanságot, mint meg nem engedett előjogot szemére vetheti azoknak, akik mások, mint ő.

Kötél az ember, kötél állat és az embert fölülmúló ember között - szakadék felett feszülő kötél. Veszélyes átkelés az ember, veszélyes úton-levés, veszélyes visszatekintés, veszélyes borzongás és megtorpanás.

Végzetes, ha az embert ösztöneire bízzák egy olyan korban, mint a mai. Ezek az ösztönök ellentmondanak, zavarják, megsemmisítik egymást.

Naivitás egyáltalán azt mondani, hogy "ilyen és ilyen legyen az ember!". A valóság elragadóan sokféle típust, a formák játékának és változékonyságának tékozló gazdagságát tárja elénk: és erre egy nyomorúságos, lebzselő moralista azt mondja: "nem! legyen más az ember"? ... Ráadásul még azt is tudja ez az éhenkórász szélhámos, hogy milyen legyen; önmagát festi a falra, és így szól: "ecce homo!".

Ilyen az ember: egy hittételt ezerszer is megcáfolhatnak előtte, továbbra is "igaznak" fogadja el, ha valóban szüksége van rá.

Az értelem a legtöbb embernél nehezen döcögő, sötét és csikorgó gép, amelyet elég nehéz működésbe hozni.

A fösvény csupán két érzelemre támaszkodik: a szeretetre, amelyet önmaga iránt érez, és a vágyra, hogy saját érdekeit kövesse.

Ha baj ér bennünket, rögtön akad egy barát, aki kész megmártani szívünkben a tőrt, s még azt kívánja, hogy csodáljuk meg a markolatát.

Az asszonyoknak valaminő, nem is tudom, milyen hajlandóság folytán az a szokásuk, hogy a tehetséges emberben csak hibáit, az ostoba alakokban csak előnyeit látják.

Némelyek talán már mit sem nyerhetnek azok szemében, akikkel együtt élnek, s miután kimutatták nekik szívük ürességét, megérdemeltnek érzik a róluk alkotott szigorú ítéletet. De vagy mert leküzdhetetlenül vágyódnak a nélkülözött hízelgésekre, vagy mert olyan jó tulajdonságokkal akarnak kérkedni, amelyek nincsenek meg bennük, remélik, hogy meghódítják idegenek becsülését és szívét, még ha idővel el is kell veszíteniük. Vannak született haszonlesők, akik nem jók barátaikhoz és rokonaikhoz, éppen mert úgy dukálna, hogy jók legyenek; viszont azzal, hogy idegeneknek szívességeket tesznek, a hiúságukat legyezgetik; mennél szűkebb a kör, annál komiszabbak, mennél tágabb, annál szolgálatkészebbek iránta.

Az emberi szív a szenvedélyes vonzalom csúcsai felé haladtában olykor pihenőt tart, de ritkán áll meg, amikor a gyűlölködő érzések lejtőjén zuhan lefelé.

Az üresfejűek logikája szerint - akik mind azért közlékenyek, mert csak semmiségekre jár rá a nyelvük -, aki nem beszél a dolgairól, annak rosszul áll a szénája.