emberismeret

Mi az alapján ítéljük meg magunkat, amit szerintünk képesek vagyunk megtenni, miközben mások az alapján, amit már megtettünk.

Egy ember igazi jellemének mértéke az, hogy mit tenne akkor, ha soha senki nem szerezne tudomást arról, amit tesz.

Ha az ember idegenek közt van, akkor igyekszik a legelőnyösebb oldaláról mutatkozni, meggondolja, mit mond, és tetszeni akar.

Mily kicsinyes a hiúság, ha az ember festi a haját.

Nem mindig makulátlan mindenki, aki a hosszú szoknyát viseli, és folyton "Uram! Uram"-ozik.

Aki boldog, az egy helyben marad.

Az ember sohasem tehet félig-meddig átgondolt, általános természetű kijelentést anélkül, hogy egészen el ne árulná magát, észrevétlenül belé ne fektesse egész egyéniségét, valamiképp hasonlatszerűen ne ábrázolja benne élete alaptémáját, legfőbb problémáját.

A civilizáció gyermeke, aki születésétől fogva idegenül távol áll a fékezetlen természettől, sokkalta inkább érzi nagyságát, mint a természet edzett fia, aki zsenge korától fogva rá van utalva és kiábrándító, bizalmas viszonyban él vele. Emez aligha ismeri az áhítatos megilletődést, amellyel amaz szemöldökét felvonva elébe lép, s amely alapvetően meghatározza a természethez fűződő érzelmi viszonyát, állandó vallásos megrendülést, félénk izgalmat táplálva lelkében.

Zavarkeltő körülmények között az ember a maga ügyefogyottságában inkább hajlamos rá, hogy az időt erősen megrövidítve élje át, semmint hogy túlbecsülje.

A magányban némán szemlélődőnek megfigyelései elmosódottabbak s mégis élesebbek, mint a társas emberéi, gondolatai súlyosabbak, különösebbek, és mindig van bennük leheletnyi bú. Képek, benyomások, amelyeket egy pillantással, nevetéssel, egy eszmecserével könnyedén el lehetne intézni, mértéken felül foglalkoztatják, elmélyülnek a hallgatásban, jelentőséget kapnak, élmény, kaland, érzés lesz belőlük. Magány termi az eredetiséget, a merészen, meghökkentően szépet, a költeményt. Ámde magány termi a fonákot, az aránytalant, az abszurdot és a tilalmast is.

Az embereknek csak akkor teszünk kedvére, ha azt daloljuk nekik, amit szívesen hallanak, könnyen és kényelmesen felfognak, akkor azután alkalmilag valami nehezet, súlyosat, kevésbé tetszetőset is közbecsempészhetünk.

Vannak, akik szükségszerűen tévútra jutnak, mivel számukra nincs is igazi ösvény.

Mi az ember, s mily könnyen ámítja önnön lelkiismeretét! Milyen jól ért hozzá, hogy még a kötelesség szavából is a szenvedélyre való feljogosítást hallja ki!

Testileg daliás emberek, akik egyéb tekintetben háttérbe szorítva, nem eléggé méltányolva érzik magukat, gyakran a faji öntudatban keresnek kielégülést.

Nincs ifjú hév, mely oly vad tűzzel lángol, Mint a józan, mikor kirúg a hámból.

A legfinomabbak, legbüszkébbek, kik soha mocskos szót ajkukra nem vettek, kényszer hatása alatt a legeslegfertelmesebbeket fogják kiáltozni.

Mindig az írásukból ismerhetjük meg legjobban az embereket. A szó elkápráztat és becsap, mert az arc is játszik hozzá, mert szájról száll a szó, és a száj vonz, és a szem elkábít. De a fekete betű a fehér papíron, az maga a meztelen lélek.

Nem nehéz dolog művelt embernek látszani, annyi az egész mesterség, hogy ne fogasd rajta magadat valami tudatlanságon. Az ember manőverezik, elsikkasztja a nehézségeket, megkerüli az akadályokat, s egy lexikon segítségével lefőz mindenkit. Minden ember olyan buta, mint a liba, és olyan tudatlan, mint a szamár.

- Hogyan szeretheti valaki a művészeket, ha a művészetet nem szereti? (...) - Hát úgy, hogy a művészek többnyire szórakoztatóbbak, mint a gavallérok. - Az igaz, de a hibáik is elviselhetetlenebbek.

A híres emberek hibái gyakran nagyobbak az erényeiknél, hogy a tehetség éppoly különleges adottság, mint a jó szem és a jó gyomor, csak a dolgozószobában hasznosítható, minden egyébtől független adottság, semmi köze a kellemes egyéni tulajdonságoknak ahhoz a vonzó együtteséhez, amely meleg emberi kapcsolatokat teremt.

Ha valaki megszereti, ha valaki megosztja vele a gyönyört, azért mindig hálás az emberi állat.

Minden, ami egyezik személyes vágyainkkal, igaznak tűnik. Ami nem, attól dührohamot kapunk.

Többet jelent az, hogy kik vagyunk valójában, mint az, hogy mások minek hisznek minket.

Lehetséges, hogy mi, akik oly büszkék vagyunk napjaink eredményeire, korunk rabjai vagyunk, ugyanúgy, mint az ókor embere vagy a középkori nők és férfiak saját koruknak. Félrevezethetjük önmagunkat, miként előttünk mások is tették, úgy vélvén, hogy egyedül mi szemléljük helyesen a dolgokat, és csak a mi utunk vezet az igazsághoz.

Milyen lenyűgöző az emberi szellem! Bár számtalanszor elbukott az ember, időtlen idők óta újra és újra feláldozta életét és mindent, ami kedves neki, egy eszményért, az igazságért, a hitért, a hazájáért és a becsületéért. Az eszmény változhat, de az önfeláldozás készsége megmarad, és éppen ezért az embernek sok mindent meg lehet bocsátani, az emberbe vetett hitet pedig lehetetlen elveszíteni.

Csapások súlya alatt sem veszítheti el méltóságát az ember, sem a hitét azokban az értékekben, amelyek becsesek számára. A természet fenséges erőinek játékszere, porszemnél is kisebb a végtelen világmindenségben, mégis fittyet hányt az elemi erőkre, és az emberi agy, a változások bölcsője, nekigyürkőzött, hogy megzabolázza őket. Bármilyenek legyenek is az istenek, az emberben is van valami isteni, de van benne valami az ördögből is.

Minél fejlettebb a személyiség, minél emberibb, annál nagyobb mértékben ura ösztöneinek. Az emberré válás útja az ösztönöktől az érzelmeken át vezet a tudatos magatartás dominanciájáig.

A tegnap emberétől nem lehet ma elvárni, hogy a holnap embere legyen. Az "ilyen vagy", és nem az "ilyen legyél" elv alapján kell tudomásul vennünk egymást.

Az egyik azért ragaszkodik egy véleményhez, mert nagyra van vele, hogy önmagától jött rá, a másik azért, mert vesződséggel tanulta meg és büszke, hogy föl tudta érni ésszel. Tehát mind a ketten hiúságból.

Bizonyos erény birtoklásának mindaddig nem tulajdonítunk különösebb értéket, amíg ellenfelünkön nem figyeljük meg ezen erény tökéletes hiányát.