élet

Aki megismeri a testet, az életet, az a halált is megismeri. Mert aki a halál és betegség iránt érdeklődik, ezzel voltaképpen csak az élet iránti érdeklődését fejezi ki.

Meghalásunk igazság szerint inkább a túlélők dolga, semmint a magunké; mert akár tudjuk idézni, akár nem, lélektani szempontból teljességgel érvényes a tréfás bölcs szava, hogy amíg mi vagyunk, nincs halál, és ha a halál van, mi már nem vagyunk, hogy tehát köztünk és a halál között egyáltalában nincs reális kapcsolat, semmi közünk hozzá, legfeljebb a világnak meg a természetnek van hozzá köze - amiért is minden élőlény roppant nyugodtan, egykedvűen, felelőtlenül és gyanútlan önzéssel tekint elébe.

A halálról senki se tudna sokat mesélni, aki onnét visszajönne; mert a halált nem éli át az ember. Sötétségből jövünk, és sötétségbe távozunk, a kettő között vannak élményeink, de a kezdet és a végzet, a születést és a halált nem éljük meg, nincs szubjektív jellegük, mindenestül az objektív jelenségek területére tartoznak, így vagyunk ezzel.

Az idő az elbeszélés eleme, mint ahogy eleme az életnek; oldhatatlanul kapcsolódik hozzá, mint a testekhez a tér. Eleme a zenének is, amely méri és tagolja az időt, kurtává, szórakoztatóvá és értékessé teszi egyben; rokona e tekintetben, mint mondottuk, az elbeszélésnek, amely szintén csak az egymásutánban, a lefolyásban valósulhat meg, s még ha megpróbálná is, hogy minden pillanatban egészen jelen legyen, akkor is szüksége van az időre megnyilvánulásához.

Valószínűleg bűn és az elégtelenség jele, ha valaki rafinált élvezeteknek hódol anélkül, hogy megfelelt volna az élet egyszerű, természetes adományainak, amelyek olyan nagyok és szentek.

Úgy vélem, Isten nem azért teremtett bennünket, nem azért adta nekünk az életet, hogy lemondjunk róla, és engedjük teljesen föloldódni egy másik életben, legyen bár az a legdrágább és legmagasztosabb. Éljük a magunk életét - nem önző módon, és nem úgy, hogy másokat csak ahhoz való eszköznek tekintünk, de nem is önzetlenül, hanem önállóan és saját meggondolásunkból eredően, a mások és magunk iránti kötelességeink okos egyeztetésével.

Nem tehetek róla, olyan a világfelfogásom, hogy az életet inkább a derűs és szeretetre méltó, mint a csúf és brutális oldaláról nézem.

Az élet meghalás, hiába szépítjük. (...) Bűzlik is tőle, mármint az élet. Ha másképp érezzük, elfogultak vagyunk.

Emberek sűrűjéből való menekülés bonyolítja bele a szökevényt az emberélet sűrűjébe.

Az idő a legjobb, az igazi adományunk, s annak mércéje a homokóra: oly igen finom a szűk nyaka, melyen át a veres homok pereg, oly hajszálvékony a pergése, hogy jó ideig szemre egyáltalában nem fogy a homok a felső üregéből, csak a legvégén, akkor igen, akkor úgy rémlik, igen gyorsan múlik, s úgy rémlik, gyorsan múlt el az egész.

Látja... az élet nem olyan jó... de nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.

Az élet egy magaslat. Amíg fölfelé kapaszkodik az ember, a csúcsot nézi és boldog, de amikor fölér és letekint, egyszer csak meglátja a lejtőt. (...) Fölfelé hosszú az út, lefelé viszont nagyon is rövid.

Az élet élménye, mely naponta újrakezdődik, az üde, vidám, szerelmes élet a lombok között remegett, a levegőben lüktetett, a vízen tükröződött.

Ez hát az élet! Néhány nap, aztán semmi! Az ember megszületik, felnő, boldog, várakozik, aztán meghal. Isten veled, férfi vagy asszony, soha többé nem térsz vissza a földre! Pedig mindenki magában hordja a végtelenség lázas, megvalósíthatatlan vágyát, mindenki külön mindenség a mindenségben, és mindenki tökéletesen megsemmisül nemsokára, hogy új csíráknak trágyázza a talajt. Növények, állatok, emberek, csillagok, egész világok - mind megelevenednek, aztán meghalnak, hogy átalakuljanak. És soha nem tér vissza ugyanaz a lény, akár féreg, akár ember, akár csillag!

Gyakran olyan apróságokon idegesítjük föl magunkat, amelyekkel nem kellene törődnünk, és el kellene felejtenünk... Itt vagyunk ezen a földön, csak néhány évtized az életünk, és sok visszahozhatatlan órát fecsérelünk el olyan bajokon töprengve, melyekre egy év múlva már sem mi, sem más nem fog emlékezni.

Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.

A múlt (...) mindig velünk van, amik vagyunk és amink van, az a múltból származik. Teremtményei vagyunk, és benne elmerülve élünk. Ha nem úgy értelmezzük és nem úgy érezzük a múltat, mint bennünk élő valamit, akkor nem értjük a jelent. A múlt összekapcsolása a jelennel, kiterjesztése a jövőre, az elszakadás tőle, ahol ez az összekapcsolás lehetetlen, és a gondolkodás és cselekvés lüktető, vibráló anyagának megteremtése mindebből - ez az élet.

Sokan közülünk úgy járják életük útját, hogy nincsenek tudatában a lépteiknek. Mivel azt hisszük, hogy a boldogság nem itt, hanem a jövőben vár ránk, megszoktuk, hogy folyton rohanjunk. Ezért olyan fontos, hogy időnként megálljunk.

Az ingerek ingere, ez a felzaklató, változatos, veszélyes, komor és gyakran napfényben izzó lét! Élni - ez kaland, s bármilyen párton vagytok is, az életnek ez a jellege mindig megmarad!

A legnagyobb történések nem életünk leghangosabb, hanem annak legcsöndesebb órái.

Az élet százszor rövidebb annál, hogy unatkozhassunk.

Minden elmúlik, minden visszajön; így forog örökké a lét kereke.

A titok, amelynek révén a létezés legnagyobb bőségét, legnagyobb örömét lehet learatni, nem egyéb: mint a veszélyes élet! A Vezúvra építsétek városaitokat!

Nincs olyan bolondság, amelybe a társaságbeli ostoba vetélytársak, az újság ingere, az elvakult fiatalság bele ne hajszolna egy fiatalembert.

Az élet kombinációk sorozata, s e kombinációkat folytonosan tanulmányozni kell, szemmel kell követni, ha az ember meg akarja tartani kedvező helyzetét.

Nincs az a tudomány vagy erény, amely csupán egyetlen csöpp vért is megérne.

Amit Európa csodál, azért Ázsia büntet. Ami bűn Párizsban, az elkerülhetetlenül szükségessé válik, mihelyt az ember túljutott az Azori-szigeteken. Semmi sem állandó idelent a földön, közmegegyezések szerint élünk, amelyek a világtájak szerint változnak. Aki már kényszerűségből belesimult minden társadalmi formába, annak meggyőződés, erkölcs csak holt szavak. Egyetlen igaz érzés marad csupán bennünk, az, amelyet a természet ültetett belénk: az önfenntartás ösztöne.

Az élet olyan gépezet, amelynek mozgását a pénz szabályozza.

Ez az élet, ilyen a valóságban. Nem szebb, mint a konyha, ugyanolyan büdös, és aki főzni akar benne, bizony bepiszkítja a kezét, az a fontos, hogy utána meg tudjon mosakodni: ez korunk erkölcse.

Az egyszerű, szabályos élet valami oktondi bölcsességre lyukad ki, hol munkába igyekszünk fojtani intelligenciánkat; az absztrakciók világában vagy az erkölcsi világ mélységeiben töltött élet pedig valami hóbortos bölcsességre vezet. Egyszóval, rendre kiölni érzéseinket, hogy késő vénséget érjünk, vagy ifjan meghalni, elfogadván a szenvedélyek mártíriumát, erre vagyunk ítélve. És ez az ítélet megbír a vérmérsékletünkkel, amellyel az tréfált meg oly kegyetlenül, akinek minden földi teremtmény mintaképét köszönhetjük.