élet

Szeretet nélkül az élet: halál.

Tudni kell, miért szenvedünk - és tudni kell azt is, hogy aki értelmesen szenvedett, az nem meghal, hanem megboldogul.

Ha valakiben a lélektudat felébred, ha szenved is - boldog, mert tudja, hogy minden elvehető tőle, csak az élet és a jövendő mindennél erősebb szeretete nem.

Egy életem van, ahogy keletkezett, úgy meg is szűnik. Éntudatom a semmiből jött, és hamarosan újra semmivé válik. Nem voltam, és nem leszek, soha. Úgy élek, mint aki álmából egy pillanatra felébredt, de csak azért, hogy rádöbbenjen: örökre el kell majd aludnia. S mivel mindenki az én világomat fenyegeti - a többi ember mind az ellenségem. Egyszer élek, soha többé, legyen meg, amit én akarok!

Minden élet küzdelem! Kivétel nélkül minden élet és minden sors harc és háborúság: a sötétnek, a világosnak, a méltónak és a méltatlannak, az életnek és a halálnak, a szeretetnek és a démoni önzésnek a harca.

Szüntelenül működik bennem egy elképzelt világ, és az a fontosabb. Ez az élet itt szürke, vacak és ostoba!... Nem tudom, van-e másik... Biztosan van, mert én állandóan abban járok.

Az élet nem más, mint lelkünk tudattalan tartalmainak a sztorivá válása.

Amikor a köldökzsinór elszakad, a vérkörök kettéválnak, a véráram megpördül, és a magzat, aki eddig az anya szívével élt, most önálló szívet kap, saját, maszek létcentrumot, amely innen kezdve fáradhatatlanul veri az Élet ritmusát. Az új lény, mint egy kis autó, leszalad a Teremtés futószalagjáról. Innen kezdve hol hevesen, hol békésen dobogó szívvel, felpörgetve vagy alapjáraton, de egyedül is üzemel - a misztérium megtörtént. Élet született.

Amikor csak várni, hinni, tűrni és munkálkodni kellett volna, úgy éreztem, hogy nem történik semmi! Nekem kell kezembe vennem az életemet!... Kiragadtam az életemet Isten kezéből, s az én kezemben a legrosszabb kézbe került.

Csoda az, ami bennünk és körülöttünk van - de nem vesszük észre. Amíg éljük, azt hisszük, természetes... Csak amikor elmúlt már, döbbenünk rá, hogy csodában éltünk. Utólag. De akkor már késő.

Az élet: hasra esés...! És fenékre huppanás...! Bizony, gyerekek...! Bohócok vagyunk, mind...! Mert először van a félelem, a fájdalom, a jaj, istenem!... és aztán a felszabadulás, a derű, a nevetés.

A tragédia az, amikor benne vagyunk a szenvedésben, amikor ránk zuhan az egész, és alája kerülünk. A komédia, amikor túllépünk a szenvedésen, és föléje repülünk. Tragédia, amikor meghalunk. Komédia, amikor föltámadunk. A tragédia a mélybe zuhanás, a gyötrelem és a katarzis. A komédia a magasban szárnyalás, a bajokon aratott győzelem. Mindkét állapotunkban sírunk. Az egyikben a fájdalomtól. A másikban a röhögéstől.

Sajnos a bankok nem fogadják el az Isten pénzét. De az élet igen. Úgy hívják: öröm. És ez csak akkor bukkan föl, ha megszabadulunk attól a hibás programtól, mely konokul működtet bennünket.

Transzcendencia nélkül igazi művészet nincs. Ahogy lélek nélkül nincs élet, és fej nélkül nincs ember.

Minden szép zene és jó sor egy pillanatra felébreszt. Ne feledd: ha így élsz, te is művész vagy, akkor is, ha nem tudsz festeni vagy verset írni. Az élet művésze vagy. Mert a legcsodálatosabb műalkotás mégiscsak te magad vagy. És az életed.

Korunk fizikusai fölfedezték azt, amit a kínai metafizika ősidők óta tanít, hogy más nincs, csak dráma! Szüntelen küzdelemben születő állandó változás.

Amíg élsz a Földön, rajta is maradsz, élni fogsz vele, mert létezni ezen a világon csakis az egésszel együtt lehet.

Ha önfényedben élsz, hamar ellobbansz, és kapcsolataidat is elégeted.

Lelkünk mélyén (...) ez a vágy él: boldogok akarunk lenni, és jólétben szeretnénk élni, de főleg félelem nélkül és betegség nélkül és halál nélkül. És ez lehetetlen. A föld: a küzdelem színtere. Mindig az volt, és az is marad.

A folyni látszó idő: maga az élet. És az állókép: a halál.

A lelked végtelen. Végtelen magas és végtelen mély. Határtalan múlt van már mögötted, és beláthatatlan jövő. De élni az Egészet sohasem tudod egyszerre. Az lehetetlen.

Ahogy a falombok, ha elmúlik a szélvihar, "elfelejtik" a vészes, süvítő üvöltésüket, s újra békésen sustorognak a napsütéses nyugalomban, úgy felejti el aljas magatartását az ember is, akin átsüvített a korszellem pusztító vihara.

Az ember mindent csak valakiért csinál... valakinek játszik, valakiért törekszik... önmagunkért, úgy látszik, nem érdemes!... Színház!

A tudomány, meg az analízisek, meg a vallomások... szart se érnek! Az élet olyan nyomorultul egyszerű... olyan szánalmasan egyszerű.

Két világ határán élünk. A régi recseg-ropog. Több ezer éve, de ma már tarthatatlan. Mindenki tudja. A másik most van születőben. Trónfosztás történik, az élet alapjait felforgató lázadás, kétségbeesett ragaszkodás a hatalomhoz, gazemberség, hazugság, kapkodás és eszelős száguldás nem létező síneken a szakadék felé - és ugyanakkor szabadságharc és üdvtörténet. Az "anyák kora" van születőben.

Amikor az ember mindenfélét képzel és tervez, álmodik és remél - ez a várakozás jó része. Milyen lesz? (...) Hogyan lesz? Néha megálmodjuk! (...) Ezért nehéz az álmok üzenetét megfejteni, mert nem csak a múltunk és a jelenünk, de gyakran a jövőnk is üzen. Néha bizony belenézünk életfilmünk következő, még nem megélt jelenetébe... Várakozni egy ideig jó. De amikor várunk, várunk, és hiába - az már nem. Ha például a fenti mondatot így írom: "Várunk, várunk, várunk, várunk, várunk... várunk és várunk és várunk és várunk..." eluntad volna. Szemed már a harmadik "várunk"-at is türelmetlenül átugorja; mintha egy hibás hanglemez forogna, ugyanazt az ismétlődő hangot hallanád, és ha nem történik valami, vagyis ha megáll az életed, s nem bomlik ki előtted, amit a jövőd rejt... az már nyugtalanító, sőt kifejezetten kellemetlen. Ha meghal az idő, meghal a hit és a reménység is, s megjelenik az embernek az a sötét és halálszagú ősélménye, hogy amit vár, soha nem jön el! Soha. Az ígéret nem teljesedik be.

Mennyire ismerjük a jövőnket? S főleg, hogy mennyire formáljuk mi magunk, s mennyire alakítják a külső körülmények életünk eseményeit. Mi az, amit hoztunk magunkkal, s mi az, amit varázshatalmunkkal mi magunk idézünk meg? Meddig van eltervelve a sorsunk? És mennyire ronthatjuk el az életünket?

Tisztelni kell a gondokat, a fájdalmakat, az életnek azokat a területeit, ahol a dolgok nem mennek simán.

Amit mi sajátos jellemnek látunk, ott lappanganak a nevelhető és nevelhetetlen tulajdonságok, minden szabadsága és áthághatatlan korlátja egy leendő életnek.