élet

Semmi sem olyan fontos az ember számára, mint a sorsa, semmi sem olyan félelmetes, mint az örök élet.

Meg kell ismernünk önmagunkat: még ha nem segít is hozzá bennünket az igazság megtalálásához, legalább arra jó, hogy rendet teremtsünk az életünkben, márpedig ennél nincsen helyesebb dolog.

Milyen meggondolásból állítják, hogy nem támadhatunk fel? Mi nehezebb: megszületni, vagy feltámadni; az, hogy ami sohasem volt, legyen, vagy hogy továbbra is legyen, ami egyszer már volt? Nehezebb-e vajon életre születni, mint az életbe visszatérni? A megszokás miatt az egyiket könnyűnek, a megszokás hiánya miatt a másikat lehetetlennek tartjuk.

Egész életünk azon fordul meg, vajon megismerjük, halhatatlan vagy halandó-e a lelkünk. Kétségtelen, hogy aszerint, vajon halandó a lélek, vagy halhatatlan, tökéletesen különbözőnek kell lennie az erkölcsnek is.

Mindenki sokáig akar élni, de senki sem akar megöregedni.

Százszor is el akartam emészteni magam, de hát szerettem az életet. Ez a furcsa gyengeség talán leggyászosabb hajlandóságunk: mert hát van-e butább dolog, egyre hordanunk azt a terhet, amelyet bármikor eldobhatnánk; borzadozunk létünktől, s mégis ragaszkodunk a léthez; egyszóval simogatjuk azt a kígyót, amelyik egyre mar bennünket, mígnem aztán egy szép napon a szívünket is megeszi?

Az élet olyan, mint a hajótörés. De soha ne felejtsünk el énekelni a mentőcsónakban!

Az élet olyan, mint Damoklész lakomája, a kard mindig ott lóg a fejünk fölött.

Semmivel sem meglepőbb dolog kétszer születni, mint egyszer; a természetben minden feltámadás.

A jövő világban az orvosok több életért felelnek majd, mint most mi, hadvezérek.

Az élet nevű betegség tüneteit az álom naponta enyhíti. De ez csak a tüneti kezelés. Az igazi orvosság a halál.

Ha szeretitek az életet, (...) úgy ne pazaroljátok az időt, mert ez az az anyag, a melyből az élet készül.

Úgy találva, hogy létezem a világban, hiszem, hogy ilyen vagy olyan alakban, de mindig létezni fogok.

Ellenállhatsz végzetednek, ámde olykor ökle sulykol; utadból, ha félre nem megy, ej, hát térj ki te az útból!

Egy hasztalan élet egyenlő egy korai halállal.

Ha egy szép élet vágyát őrzöd, A múlttal nem szabad törődnöd, S mindig úgy tégy, ha veszteség ér, Mint hogyha újjászülten élnél. Mit akar? - kérdd meg minden naptól. És minden nap felel majd akkor: Tetteidnek tudjál örülni, Más tetteit tudd megbecsülni; Főként ne gyűlölj egy embert se, S a többit hagyd az Úristenre!

A rendkívüli dolgok nem a rendes, hétköznapi úton történnek meg.

Az ember életét sokan érezték csak álomnak, és jártomban-keltemben bennem is mindig itt ez az érzés. Korlátokat látok, amelyek útját állják az ember tevékeny és kutató erőinek, látom, hogy minden igyekezetük célja csak szükségletek kielégítése, annak megint nincs más célja, mint a koldus lét meghosszabbítása, aztán azt látom, hogy a kutakodás bizonyos pontjait illető megnyugvás csak álmatag rezignáció, csak tarka alakokkal és sugárzó látványokkal pingáljuk tele a falakat, amelyek közt raboskodunk.

Ebben csak egy a keserű: a lét rövid, hosszú a mű.

Aki azonban alázatos lélekkel felismeri, hogy mi a végcélja mindennek, aki látja, milyen illedelmesen nyesegeti minden tehetős polgár paradicsommá a kertecskéjét, és aztán, hogy még a szerencsétlen ember is milyen rendületlenül szuszog tova útján a terhe alatt, és valamennyinek egyformán az a vágya, hogy bárcsak egy perccel is tovább láthassa még ezt a napvilágot - igen, az ilyen ember elnémul, és szintén megalkotja saját magából a világát, és boldog is, mert ember. És aztán bármilyen korlátok közt él, mindig ott őrzi szívében a szabadság édes érzését, és azt, hogy elhagyhatja ezt a börtönt, amikor akarja.

Márpedig engem semmi se bosszant jobban, mint az, ha az emberek kínozzák egymást, s legfőként, ha életük virágjában levő fiatalok, akik legtisztábban tárulkozhatnának ki az élet örömei elé, rontják el, rossz képet vágva, néhány jó napjukat, és csak későn látják be, hogy tékozlásuk mennyire helyrehozhatatlan.

Az emberélet nagyszerűt igér: mily szép a nappal, és mily nagy az éj! S mi, bár becéznek édeni hatalmak, alig örvendünk a királyi napnak: zavaros harcba sodródik az ember most magával, aztán a környezettel: senkinek sem juthat igazi társ, komor kívül a belső ragyogás, ragyogó arc alól a bú kiüt, az üdv előttünk - s nem látjuk, hogy üdv.

Ha fiatalok akarunk maradni, mindennap olvassunk el egy költeményt, hallgassunk egy kis zenét, nézzünk meg egy szép festményt, és, amennyiben lehetséges, tegyünk valami jót. Az ember legfőbb érdeme éppen az, hogy amennyiben teheti, felülkerekedik a külső körülményeken, és minél kisebb befolyást enged azoknak.

Az egész élet: akarni és el nem érni, elérni és nem akarni.

Az élet minden élvezete a külső jelenségek szabályos váltakozásában gyökerezik. Éj és nap forgása, az évszakok visszatérése, virág és gyümölcs fejlődése, meg ami még az idők során elibénk kerül és gyönyörűségünkre szolgál kínálkozva, sőt követelődzve: ezek a földi lét igazi rugói.

Mire jó a napoknak, bolygóknak és holdaknak, csillagoknak és tejutaknak, üstökösöknek és ködfoltoknak, lett és leendő világoknak e kavargása, ha nem arra, hogy a boldog ember önfeledten örüljön a létének?

A világ kíméletlen, durva hangja többnyire akkor szólal meg a leghevesebben, legerőszakosabban, amikor lelki harmóniánk a legemelkedettebbre van hangolva, s a titkon ható ellentét így váratlanul reánk támadva csak annál jobban kirí.

A lélegzés kegye kettős: a friss lég tüdőnkbe jut, s kileheljük ismét. Amaz nyomaszt, frissít emez; az élet ily csudamód vegyes. Áldd hát Isten nevét, amint szorongat, s ha elenged, áldd megint.

Ahogy az ember elhatározza, hogy katona lesz és háborúba megy, bátran eltökéli, hogy dacol a veszéllyel, fáradalmakkal, eltűri a sebet, fájdalmat, akár a halált is, de semmiképp sem tudja elképzelni a különös eseteket, amelyekben ezek az általánosságban várt bajok rendkívül kellemetlenül meglepik: ugyanígy jár mindenki, aki nekivág a világnak.

Létezni nem más, mint állandóan születni, növekedni, visszafejlődni és elpusztulni, kisebb vagy nagyobb lassúsággal vagy gyorsasággal.