élet

Nem az a fontos, hogyan hal meg az ember, hanem az, hogy hogyan él.

Az élet olyan, mint egy könyv: az ostoba felületesen átlapozza, a bölcs gondosan olvassa, mert tudja, hogy csak egyszer olvashatja.

Minden létező ok nélkül születik, gyöngeségből él tovább, és véletlenül hal meg.

Vannak percek, amikor az ember úgy érzi, hogy azt tesz, amit akar, előremehet az időben vagy hátrafelé, s hogy ennek semmi jelentősége; és vannak percek, amikor az embernek az a benyomása, hogy a hurok összeszorult, és ilyen esetekben semmit sem szabad elvétenie, mert megismételni semmit sem lehet.

Minél képtelenebb az élet, annál kevésbé elviselhető a halál.

Az öregek mindig jobban ragaszkodnak az élethez, mint a gyerekek, és kelletlenebbül válnak meg tőle, mint a fiatalok. Hiszen minden munkájuk ennek az életnek szólt, ezért a végén úgy érzik, hogy kárba veszett a fáradozásuk. Minden gondjukat, minden javukat, dolgos, álmatlan éjszakáik minden gyümölcsét, mindenüket itt hagyják, amikor elmennek. Életükben nem gondoltak arra, hogy olyasmit is szerezzenek, amit magukkal vihetnének a halálba.

Ki saját koráért megtette, mi tőle telt, mindenkor üdvös lesz annak élete.

Egyéni életünk lefolyása és eseményei, igazi értelmüket és összefüggésüket tekintve, durvább mozaikművekhez hasonlíthatók. Ameddig közvetlenül ezek előtt állunk, nem igen ismerjük föl az ábrázolt tárgyakat, s nem vesszük észre sem jelentőségüket, sem szépségüket: mind a kettő csak bizonyos távolságban tűnik szembe.

Csak egy velünk született tévedés van: azt hinni, azért élünk, hogy boldogok legyünk.

Az élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük.

Ha az élet... zsibongó sokaságába tekintünk, látjuk, hogy mindenki az élet nyomorával és fáradalmával vesződik; s minden erejét megfeszíti, hogy végtelen szükségleteit kielégítse, és a sokalakú szenvedéseket elhárítsa magától. (...) A zsibongás és tolongás közepette pedig látjuk, mint találkozik sóvárogva két szerelmesnek tekintete: - de miért oly titkosan és félénken és lopva? - mert e szerelmesek az árulók, kik titkon arra törnek, hogy mind e bajt és nyomorúságot örökössé tegyék, holott az különben hamarosan véget érne.

Az élet: föladat, munka, melyet el kell végezni, és ezért rendszerint folytonos küzdés a szükség ellen. Ezért mindenki azon van, hogy túladjon és átevezzen rajta, amint lehet: úgy végez az élettel, mint rabszolgamunkával, mellyel tartozott. De vajon ki csinálta az adósságot? Nemzője, a kéj élvezetében. Tehát azért, mert az egyik ezt élvezte, a másiknak élni kell, szenvedni és meghalni.

Az élet oly` rövid, hogy az ember ne fossza meg magát az örömtől, még ha az öröm veszélyt rejteget is!

Hogy nagy dolgokat vihessen véghez, az embernek úgy kell élnie, mintha sohasem kellene meghalnia.

Ha az emberek valamivel többet gondolkoznának, meggyőződnének róla, hogy az élet nem éri meg, hogy annyit nyugtalankodjunk miatta.

Megtanulta, hogy semminek a végső értelmét nem ismerheti meg az ember, s a szépség oly titokzatos, mint maga az élet. Megtanulta azt is, hogy a szépség fonalai mindenütt összefonódnak az élet fonalaival, s tudta, hogy ő maga is parányi részecskéje csak annak a kibogozhatatlan szövevénynek, melyet napsugárból, csillagporból és csodából szőttek.

Ismeri ő az életet... Ismeri minden aljasságát és minden szépségét, és tudja, hogy minden mocskával együtt, az élet mégis milyen nagyszerű! Istenuccse! - lesz még mondanivalója erről a világ számára. A szentek a mennyben - hogyne lennének tiszták és mocsoktalanok? Őket ugyan nem illeti ezért dicsőség. De a szentek, akik a sárban élnek - ez, ez az örök csoda! Ezért érdemes élni; azért, hogy az ember lássa, hogyan emelkedik ki a bűn fertőjéből az erkölcsi nagyság; azért, hogy kiemelkedjék belőle ő maga is, és ahogy kezd tisztulni a szeme, először pillantsa meg homályosan a távolban derengő szépséget. Azért érdemes élni, hogy lássa az ember: minden gyöngeségből, gyarlóságból, bűnből, minden feneketlen aljasságból hogyan emelkedik ki az erő, az igazság és a lélek.

Az élet lényege nem az, hogy jó lapokat osztanak, hanem hogy a rossz lapokat milyen jól játszod ki.

A fiú figyelte, hogyan ragadja magával az elbeszélés varázsa. (...) Ezt a címet adta neki: KALAND. De nem olyan kalandról volt benne szó, mint a kalandos elbeszélésekben, hanem a legnagyobb kalandról, az életről, erről a kérlelhetetlen hajcsárról, amely egyformán szörnyű, akár büntet, akár jutalmaz, hitszegő és kiszámíthatatlan, embertelen türelmet követel, nappal a kétségbeesésbe kergeti az embert, és éjjel megtöri a csontjait, éhségbe, nyomorúságba, senyvesztő lázakba, lassú halódásba, pokoli rettegésbe taszítja... s végül tündöklő dicsőséget nyújt, vagy sötét halált.

Nem akkor kezdődtem, amikor megszülettem, sem akkor, amikor megfogantam. Folyamatosan növök, fejlődöm megszámlálhatatlan miriádnyi ezredéven keresztül... az összes előző énemnek megvan a hangja, visszhangja és súgása bennem.

Fél életem oda, s év év után Hogy szökjön el, hagytam: ifjúkorom Álma, dalokból épített torony, Büszke, magas - ábránd maradt csupán. Nem tunyaság, nem szenvedély nyomán Támadt vad nyugtalanság, víg napok, Hanem bú s gond volt, ami nem hagyott Megtenni azt, mi így előttem áll.

Ebben az életben meghalni nem nehéz. Élni az életet sokkal nehezebb.

Nem azért születtünk, (...) amit rövidlátó szemünk saját, kisded, egyéni boldogságunknak lát, mert nem elszórt, egymástól független, önmagunkban létező egyének vagyunk, hanem miként a láncnak szemei, és úgy, ahogyan vagyunk, nem volnánk elgondolhatók azoknak a sora nélkül, akik előttünk voltanak, és nekünk azt az utat megmutatták, jómaguk is szigorral, se jobbra, se balra nem nézve, a kipróbált tiszteletre méltó hagyományt követvén.

Az ember nem folytat olyan életet, amelyet még maga előtt sem mer védelmezni!

Az élet kemény és az üzleti élet könyörtelen és józan áradata tükörképe a teljes, nagy Életnek.

A halál egyetlen egészséges és nemes, amellett egyetlen igazán vallásos felfogása, ha az élet alkotórészének és tartozékának, szent feltételének tekintjük és érezzük, és nem választjuk el tőle, nem állítjuk vele ellentétbe, és nem játsszuk ki ellene alávaló módon, mert az ellenkezője lenne mindennek, ami egészséges, nemes, értelmes és vallásos.

A halál tiszteletre méltó, mint az élet bölcsője, mint a megújulás anyaméhe. De ha elválasztjuk az élettől, kísértetté válik, torzképpé, vagy még annál is rosszabbá. Mert a halál, mint önálló szellemi hatalom, rendkívül léha hatalom, bűnös vonzereje kétségtelenül igen nagy, ámde a vele tartás éppoly kétségtelenül az emberi szellem legszörnyebb eltévelyedését jelenti.

A betegség az élet feslett formája.

A halál élményének végső soron azonosnak kell lennie az élet élményével, másképp csak kísértetjáték.

Az élet irtózott a tökéletes pontosságtól, halált sejtett benne.