élet

Sohasem volt jó a bajnak félúton elibe menni. Ti, fiatalok, mindig siettek. Könnyű valamit megtenni, de nehéz meg nem történtté tenni.

Műveltek vagyunk, egyetemre is jártunk, aztán mire vagyunk jók? Mi hasznosat tanultam én? Azt semmi esetre, hogy rendesen éljek, inkább azt tanultam meg, hogyan kell költekezni, miféle új divatú élvezetekre lehet fecsérelni a pénzt, megismertem olyan fényűzési tárgyakat, olyan szórakozásokat, amelyek mind pénzbe kerülnek. Megtanultam, hogy sokat költsek a kényelemre.

Én egészen más szempontból nézem az életet, mint mások. Úgy élni, ahogy a bolond él, nem nagy valami, de fortélyosan, ügyesen élni, mindenkit rászedni, anélkül, hogy engem rászednének - ez az igazi cél és feladat!

Minden ember élete ugyanúgy ér véget. Csak hogy hogyan élt, és hogyan halt meg, az, ami megkülönbözteti egyik embert a másiktól.

Ha valaki annyi bátorságot visz bele az életbe, hogy a világ nem is tudja megtörni, csak úgy, ha megöli, akkor bizony meg is öli. Mert az a mi sorsunk, hogy az élet megtörjön minket, de néha éppen azon a ponton leszünk erősek, ahol legjobban megtört az élet. De akit megtörni nem bír, azt megöli a világ. Részrehajlás nélkül öli meg őket, a jókat és nemeslelkűeket és bátrakat egyformán.

Földi életünk rövidre szabott. Élvezzük, rendületlen hittel és ki nem fogyó hálával.

Egyszerű értékcsere. Lemondasz valamiről, és kapsz helyette valami mást. Vagy megdolgozol valamiért. Az ember megfizet mindenért, aminek hasznát veszi, vagy ami örömöt szerez neki. Sokszor volt már jó dolgom az életben, de mindig megfizettem érte. Megfizettem azzal, hogy kitanultam, hogy tapasztalatokat szereztem, hogy kockáztattam, olykor pénzt is adtam érte. Csak az élvezi az életét, aki megkapja a pénze ellenértékét, s tudja, hogy mikor kapta meg. Az ember mindig megkaphatja a pénz ellenértékét. A világ olyan üzlet, ahol jól lehet vásárolni.

- Ön mit tart a legtöbbre? - Valakit, akit szeretek. - Én is így vagyok vele. De hát ez nem bölcsesség. Az életet sokra becsüli? - Sokra. - Én is. Mert nincs más semmim.

A nagy emberek azok, akik sokat éreztek, sokat éltek; és néha, néhány év alatt az ember sok életet él.

Néhány szikla nem állítja meg a folyót. Az emberi ellenállások közt az események tovább folynak, és nem fordulnak vissza.

Szeress! Szolgálj! Segíts! Küzdj! Szenvedj! - int a lélek...

- Aztán miért ragaszkodik olyan nagyon az élethez? - Ó, ezer okom van rá! - Miféle okok, ha szabad kérdeznem? - Hogy mifélék? Hát a levegő, az ég, a reggel, az este, a holdvilág, a csavargó cimboráim, a viháncolás a cafkákkal, a szép párizsi épületek tanulmányozása, három vastag könyv megírása, az egyik a püspök és a malmai ellen meg tudom is én, mi még. Anaxagorasz azt mondta, hogy ő a napot csodálni jött a világra. Én meg olyan szerencsés vagyok, hogy reggeltől estig egy lángésszel lehetek együtt: saját magammal, és ez fölöttébb kellemes.

Csak ment előre, bizonytalanul, s most már egészen irányt vesztve. Imént még kutatott valami után, most már csak menekült. Nem éhezett már, nem fázott, csak félt. Egyik ösztön kiszorította a másikat. Egyetlen gondolata az volt: menekülni, menekülni. Mi elől? Minden elől. Az élet szörnyű falakkal zárta körül mindenfelől. Ha szökni tudott volna a világból, megtette volna.

Nekünk, cigányoknak, csak ez kell: kóborlás és szerelem.

Egy életnek azok a legszebb évei, amelyeket még nem élt meg az ember.

Gyakran kölcsönt veszünk fel a jövőnkből, hogy múltunk adósságait fizessük ki vele.

Az élet valóban sötétség, ha nincsen akarat, és minden akarat vak, ha nincsen tudás, és minden tudás hiábavaló, ha nincsen munka, és minden munka üres, ha nincsen szeretet.

Az élet egy sziget a magány tengerében. Egy sziget, amelynek sziklái: a remények, fái: az álmok, virágai: az egyedüllét, patakjai pedig a szomjúság.

Az élet igéző tünemény Aki szépségével elcsábít minket - De aki ismeri fortélyait, Az megmenekül igézetétől.

Feladatunk éppen akkora, mint az életünk - ezért tűnik végtelennek.

Itt vagyok, egyebet nem tudok, egyebet nem tehetek. Csónakomnak nincs kormánya, sodorja a szél, mely a halál legmélyebb régióiban fúj.

Csak a mi időről alkotott elképzelésünk teszi lehetővé, hogy az ítéletnapról beszéljünk. A valóságban egy szünet nélkül ülésező hadbírósággal állunk szemben.

Aki teljesen érti az életet, az nem fél a haláltól; a félelem a beteljesületlen életből fakad.

Vannak alkalmak, melyek, hogy úgy mondjam, túl jelentősek ahhoz, hogy kihasználják őket; akadnak dolgok, melyek semmi máson, egyedül magunkon szenvednek hajótörést.

Az igaz út olyan kötélpálya, amely nem a magasban, hanem épp a föld felett van kifeszítve. Láthatóan nem is arra rendeltetett, hogy járjunk, inkább, hogy botladozzunk rajta.

Az életkezdet két feladata: vond egyre szűkebbre körödet, s nézd meg mindig, nem bujkálsz-e valahol körödön kívül.

Élni annyit jelent, hogy az élet középpontjában vagyok; olyan szemmel nézem az életet, amellyel létrehoztam.

Az ember egyebet se tesz itt, mint szellemi életlehetőséget teremt magának; bár úgy látszik, mintha azért dolgozna, hogy meglegyen a tápláléka, ruházata, és így tovább, ám ez mellékes, hiszen minden egyes látható falattal megkap egy másik láthatatlant is, minden egyes látható ruhával egy láthatatlan ruhát is, és így tovább. Ez minden emberlét igazolása. Látszatra mintha utólagos igazolásokkal teremtene alapot létezéséhez, ám ez csak pszichológiai tükörírás, élete valójában a kapott igazolásokra épül. Természetesen mindenkinek tudnia kell igazolni az életét (vagy halálát, ami egyre megy), ez alól nincs kibúvó. Látjuk, hogy minden ember éli az életét (vagy halja a halálát). Belső igazolás nélkül ez sem menne, senki nem képes igazolatlan életet élni. Ebből az embert lebecsülve, arra lehet következtetni, hogy mindenki igazolásokkal próbálja megalapozni az életét.

Minden ember két hitkérdéssel szembesül itt; először, hogy érdemes-e hinni az életben, másodszor, hogy érdemes-e hinni az élet céljában. Mindkét kérdésre mindenki már csak azon egyszerű ténynél fogva, hogy él, oly határozott és habozás nélküli "igen"-nel felel, hogy nyomban elfoghatja a kétség, vajon jól értette-e a kérdést. Annyi bizonyos, keserves munkájába kerül, mire újra eljut oda, hogy belsőleg is igent tud mondani mindenre, hiszen ha mélyebbre ás magában, olyan kérdések rohanják meg, amelyekre csak zavaros és kitérő válaszok adódnak.

Amit átélünk, mindig a valós esemény előtt vagy után éljük át, mely elementáris és felfoghatatlan gyorsasággal tűnik tova; átéléseink mind álomszerű, csupán a mi szűk személyünkre korlátozódó képzeletszülemények.