élet

Aki nem tud csodálkozni és borzongani az élet titokzatos szentélyében, az olyan, mint a halott, akinek a szemei becsukódtak.

A legszebb dolog, ami embernek osztályrészül juthat, az élet misztériuma.

Mi az értelme létezésünknek, és mi értelme egyáltalán az élőlények életének? Erre a kérdésre válaszolni nem egyéb, mint vallásosnak lenni.

A legszebb, amit megérhetünk, az élet titkának keresése. Ez az az alapérzés, amely az igazi művészet és tudomány bölcsőjénél jelen van. Aki ezt nem ismeri, aki nem tud csodálkozni, elámulni, az - hogy úgy mondjam - halott, és a szeme kialudt.

Az élet olyan, mint a biciklizés. Ha meg akarod tartani az egyensúlyt, mozgásban kell maradnod.

Az életben a legjobb dolgok azok, amikor az ember tisztán látja az összefüggéseket. Ezt csak nagyon csüggedt, nihilista hangulatban lehet tagadni.

A saját létünk vagy egyáltalán az élőlények létének értelmét és célját kutatni - objektív szempontból - mindenkor értelmetlennek tűnt fel nekem.

Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon - egy egészséges gyerekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás, ez a siker.

Az élet olyan leckék sorozata, amelyeket át kell élnünk, hogy megérthessük őket.

Az egész élet egy kísérlet.

Az élet lóhalálában rohan el. Vagy futó árnyékot űzünk, vagy minket űz, hajt valami félelem, kísértet. Ám ha baráttal találkozunk, megállunk, s most nagy őrültségnek tartjuk lázas rohanásunkat. Most szünetelésre, birtoklásra vágyódunk s arra a hatalomra, hogy a szívünk mélyéből fölötlött pillanatot tartóssá tehessük. Minden nemes viszonyban a pillanat minden.

Hosszú életért fohászkodunk, de a mély értelmű élet, a nagy pillanatok azok, amelyek igazán számítanak. Az időt spirituálisan kellene mérni, nem mechanikusan.

Mindenki a maga módján álmodja meg az életét.

Vannak boldog könnyek, fájó mosolyok, mindig lesznek szerelmek, míg a föld forog. Az élet szép, de élni tudni kell, az élet egy harc és benne győzni kell!

Az ember csak akkor ura az időnek, ami maga az élet, ha órákra, percekre és másodpercekre, azaz az emberi lét rövidségével arányos darabkákra tagolja. Az élet csak azért tűnik olyan kurtának a szemünkben, mert meggondolatlan módon balga reményeinkhez mérjük.

Csakis a képtelen dolgok kellemesek és szépek, csakis azok varázsolják vonzóvá az életet, és gátolnak meg bennünket abban, hogy belehaljunk az unalomba.

Ha élünk, akkor vágyunk. És aszerint ítéljük az életet jónak vagy rossznak, hogy vágyunkat édesnek vagy keserűnek hisszük.

Az élet érzése olyan hatalmas volt benne, hogy a halált is csak valami szörnyű életnek képzelte.

Látni, hallani, érezni: vajon nem azt jelenti-e, hogy elhasználunk önnönmagunkból, és meghalunk már egy kicsit? S mi az, hogy élni, ahogy élünk ezen a földön, ha nem halódni szüntelenül, és mindennap eltékozolni egy részét annak az életmennyiségnek, amely bennünk rejlik?

Az élet: cselekvés.

Minden elmulik, (...) de az élet halhatatlan és ezt kell szeretnünk szünet nélkül megújúló alakjaiban.

Élni annyi, mint vágyakozni. És aszerint, hogy az ember a vágyakozást édesnek vagy keserünek tartja, itéli jónak vagy rossznak az életet.

Az élet bohózatos katasztrófa, rettentő komikum, farsangi álarcz a vérző arczokon.

Az élet (...) virág és tőr, az élet az, hogy mindent pirosnak látunk, aztán mindent kéknek, az élet a gyűlölet és a szerelem, a bűbájos és elragadó gyűlölet és a kegyetlen szerelem.

Mit ad egyik ember a másiknak? Önmagát, önmaga legbecsesebbjét, az életét.

Az élet folyamatos újjászületés. Legtöbbünk számára az az igazi tragédia, hogy meghalunk, mielőtt igazán megszülettünk volna.

Az életben végső soron minden ember két dolog között választhat: alkot vagy pusztít, szeret vagy gyűlöl.

Milyen parányi az ember, s mennyi is van belőle! És aztán - mivé lesznek mind?!

Az építészetben, mint az életben, nincs önbecsülés szabályosság nélkül.

A változás hullámai tajtékozva törtek be, de az új élet ígérete majd csak akkor válhat valósággá a nyomában, ha a romboló ár egyszer elvonul.