élet

Valahonnan idejövünk, és aztán elmegyünk valahova. És hogy honnan jövünk, és hova megyünk, az mindig titok. Ez a titok mindig önmagában rejlik, és mások számára megoldhatatlan.

Eddig lobogtam, küzdtem, vágytam, égtem: utolsó végváramba visszatértem, s dárdák elől páncéltalan magam egy láthatatlan körrel kerítem. Megálljatok! Ezen túl Én vagyok, és a Hitem!

Valahogy mégis megokosodott a világ, megcsendesedett. Az emberek ráismertek az élet rendjére, hogy akik együtt kell éljenek ezen a földön, azok között békességnek kell lenni. Hogy a föld egymáshoz fűzi az embereket, s közös kötélen vonszoljuk valamennyien a sorsot.

Az élet fontos dolgai nem azok, amiket általában fontosaknak tartunk. Pénz, pálya, haladás, siker, munka: ha arról van szó, hogy megtaláljuk magunkat ebben a világban s érdemesnek ítéljük a benne létezést, akkor ezek mind nagyon aprócska dolgok. Az érzések és a hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik s a lelkünkön keresztül a világot is, melyben élünk.

Az ember, amíg igazságos úton halad, addig bátran mehet minden veszedelemmel szemben. De mihelyt a ravaszsággal, az elfogultsággal, az egyéni becsvággyal akarja magát előbbre helyezni másoknál: előbb-utóbb elbukik.

Az ellenség csak részben tudja tönkretenni az embert, egy jóindulatú és meggondolatlan barátra van szükség, hogy az illető tökéletesen és végérvényesen tönkremenjen.

Az élet sokkal, de sokkal boldogabb lenne, ha 80 évesen születnénk, és onnan közelítenénk fokozatosan a 18 felé.

Igyekezzünk úgy élni, hogy amikor meghalunk, még a temetkezési vállalkozó is szomorú legyen.

Milyen parányi része az életünknek, amit csinálunk vagy amit mondunk. A valódi életünk a gondolatainkban zajlik, és azt nem ismeri más, csak mi.

Az élet nem tényekből és történésekből áll elsősorban, hanem gondolatok viharából, ami szüntelenül dúl a fejünkben.

Ha egy ember semmit sem talál, amiért meg tudna halni, akkor élnie sem érdemes.

A küzdelmes, ám mégis békés élet három pilléren nyugszik: egyszerűség, türelem, együttérzés.

Minden tragédiák legmélyebbike nem az, hogy fiatalon halok meg, hanem ha 75 éves koromig élek úgy, hogy sosem éltem igazán.

Az élet valójában egyszerű, csak mi ragaszkodunk hozzá, hogy bonyolulttá tegyük.

Városban az ember akár száz évet is elélhet úgy, hogy nem veszi észre, hogy már régen meghalt.

Az élet egész tarkasága, gyönyörűsége, szépsége fényből és árnyból tevődik össze.

A halál nem semmisíti meg az életet, csak átváltoztatja.

Aki a haláltól fél - nem él.

Az ember élete csak akkor értelmes, ha szolgálatnak fogja fel.

A halál legnagyobb baja, hogy ha egy embertársunk meghalt, nem tehetjük többé jóvá a rajta elkövetett rosszat. Azt szokás mondani: "Élj úgy, hogy minden órában kész légy a halálra." Én inkább azt mondanám: "Élj úgy, hogy mindenki meghalhasson anélkül, hogy teneked ezt a bűnbánatot kelljen érezned."

Az embernek ahhoz, hogy boldog legyen, két dolgot kell tennie: először hinnie kell, hogy van az életének értelme. Másodszor meg kell találnia, hogy mi az.

Nekem az kellett, hogy az érzés irányítson bennünket az életben, és ne az élet irányítsa az érzést.

Minden emberben két oldala van az életnek: a személyes élet, amely annál szabadabb, minél elvontabb az érdeklődési köre; és az elementáris, a társas élet, amelyben az ember elkerülhetetlenül teljesíti az elébe szabott törvényeket.

Az anyjuk vesztett méhek köpűjében már nincsen élet, de a felszínes tekintetű szem még ugyanolyan élőnek látja, mint a többit.

Amíg van élet, addig van boldogság is.

Aki a maga életkörülményeinek bonyolultságát apróra ismeri, önkéntelenül is azt képzeli, hogy bonyolultságuk s a fáradság, amibe kibonyolításuk kerül, az ő különös, véletlen előjoga, és sehogy sem akarja elhinni, hogy egyéni viszonyaik másokat is ugyanilyen labirintussal vesznek körül.

Élni csakis addig lehet, amíg részeg vagy az élettől; de mihelyt kijózanodol, lehetetlen nem látnod, hogy mindez csalás, mégpedig ostoba csalás.

A mi életünk legfőbb kérdése abban áll, hogy vajon azt tesszük-e ez alatt a rövid idő alatt, ameddig élnünk adatott, amit Ő szeretne tőlünk, aki a földi létre küldött bennünket. Azt tesszük-e?

Ha az ember azt gondolja, hogy élete csupa múló jelenség - Platón lantjának hangja, akkor ez abból ered, hogy minden más ember életét csupán a lant hangjának képzeli, de ha szeret vagy szeretik, akkor saját életének jelentősége mélyebbé válik számára.

Tévedéseink egyik fő oka, hogy későn szokjuk meg azt a felismerést, hogy felnőttek vagyunk.