élet

Az igazi öntudat a saját múltját feloldja, és visszatér az örökkévalóságba, az életbe, melyből származik.

Az élethez, akárcsak az alkotáshoz, a krízis is hozzátartozik.

Az ember láthatatlan kicsi porszem a nagy világban, az ember élete alig mérhető parányi egység az idők végtelenségében, és mégis ez a pici porszem, ez a parányi idő mi vagyunk, életünk sok ezernyi változatával, küzdelmével, gondolatával, örömével és bánatával.

Mi nem kívánkoztunk a világra és mégis itt vagyunk, nem kívánkozunk el abból és mégis el kell azt hagynunk. Ez a természet törvénye.

Az ember élete fuvallathoz, árnyhoz, káprázathoz hasonló. Az élet olyan, mint a futó árnyék. Az ember igazán csak mint illúzió jár-kél a földön.

Hisz voltaképp traumatikus élmény az egész élet, és mire a végére érünk a kenyérkereső gürcnek, addigra már nem marad idő, hogy ezt a traumatikus élményt kiheverjük.

A lét és az élet: két külön kiterjedés, melyek között a léptékváltás lehetetlen. Az emberélet, a maga behatároltságában a felszikrázás és elszikrázás – ezzel élesen elválik az élet a léttől. Mi álomjárók csak élni tudunk, létezni nem.

Elment mellette az élet és őt észre se vette, elment az élete mellett és észre se vette.

A lét a lét: fogyó nyalóka nyalod ameddig nyalhatod ha semmid nem fáj úgy heuréka.

Az embereknek nem életük van, hanem életstratégiájuk, ami kevesebb és több, mint az élet. Az ember az az egyetlen teremtmény ezen a bolygón, akinek nincs természetes környezete.

Ha valaki hirtelen nekünk szegezné a kérdést, azt a kérdést, hogy mi az emberi élet értelme és célja, többségünk zavarodottan állna, és nem tudná, mit válaszoljon. Elfelejtettük a hagyományos válaszokat, illetve nem hiszünk már bennük, új válaszokat azonban még nem találtunk. Ha egyáltalában valaha is találhatunk.

Ahelyett, hogy folyton-folyvást lázasan csinálunk valamit, hagyni kellene, hogy a dolgok történjenek a világgal és velünk. Be kellene engednünk az életünkbe a véletlent és a szabadságot, s hagyni a világot, hogy teremtse önmagát. Meg kellene tanulnunk újra egyszerűen csak lenni, létezni. Tanulnunk kellene a játszó gyerek mély áhítatából és békességéből.

Vannak az életnek olyan kis, zárt körei, ahol az ember úgy érezheti, hogy értelme van az életének. A "kert", ahol elmerül a gyümölcsfák metszésében, a "műhely", ahol hamarosan az utolsó alkatrész is beleillik majd az örökmozgóba, a "padlásszoba", ahol remekművek születhetnek, a "könyvtár", ahol ott zsonganak az emberiség gondolatai.

Az élet nem más, mint a végtelen lehetőségek véletlen, s gazdag burjánzása.

Ha visszanézel majd húsz év múlva az életedre, mit fogsz mondani, mi volt az értelme? Erre a nagyon fontos kérdésre szinte senki nem tud válaszolni.

Életünk mindannyiunknak van (...), sorsa viszont csak annak, akinek életútja valamiféle jelentést kap - az emberlétről valami fontosat mond el önmagának vagy azoknak, akik képesek a hallásra.

Fáradj, míg ez mulandó életben vagy, holtod után bizony eleget nyugodhatsz.

Mi más is az egész halandó élet, ha nem egyfajta színjáték, amelyben különféle színészek beöltözve a különféle kosztümökbe és maszkokba szerepelnek, és mindegyik játssza a szerepét, míg az igazgató le nem hozza őket a színpadról?

Egy bizonyos balgaság nélkül az ember egyáltalán világra se jönne.

Gondolkozz, ahogy apád tanított! Élj, ahogy anyád tanított!

Mások halála teszi lehetővé, hogy éljünk.

Amikor azt hittem, élni tanulok, valójában meghalni tanultam.

Az élet elfut, vissza sose fordul, s nagy léptekkel jön a Halál mögötte.

Meghaltam mint ásvány és növény lettem, Meghaltam mint növény és állattá váltam, Meghaltam mint állat és ember vagyok. Miért kellene félnem? Mikor váltam kevesebbé a haláltól?

A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik.

Az ember eredeti és örök igénye a Thanatosz, az állandóság, a változatlanság, a személyes létezés elpusztíthatatlansága.

Maga a döntés, a választás aktusa, az ehhez szükséges elszántság és bátorság lelkileg összetart, mint abroncs a hordók dongáit. És maga a választás, ami magában hordja a következmények kiszámíthatatlanságát, az élet kalandját, a "legyen, aminek lennie kell"- attitűdöt, tehát az odatárulkozást a holnapnak.

A lényeg: ne égj a saját múltad tüzén! Mert az maga a pokol. Ráadásul te választottad.

Életvezetésünk legnagyobb csapdája, önbecsapása az "átmeneti korszakok és helyzetek" kultusza. Gyakran úgy nyugtatjuk meg magunkat, úgy próbálunk szabadulni napi rossz érzéseinktől, hogy adott életszakaszunkat átmenetinek nyilvánítjuk. (...) S nem vesszük észre, hogy egész életünk átmeneti korszakokból áll, mindig történik valami, amire hivatkozva felmentést adhatunk magunknak. Mélyen át kellene éreznünk, hogy nincsenek átmeneti korszakok, minden napunk az életünk legvalódibb része: ez az életünk.

Az életnek az a sajátossága, hogy életveszélyes.