magány

Mert hiszen az emberre mi van rábízva? Saját maga. A saját élete. Joga van magát megvédeni. És fel is kell építenie a saját belső védelmi rendszerét, mert a külvilágtól ezt a legtöbb esetben hiába várja.

Az ember rettenetesen fél egyedül maradni, ezért kell neki egy társ, egy életszövetséges. Benne marad akár egy halott kapcsolatban is, hogy ne legyen magányos.

A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.

A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe, kijönni a tornácra -, és nincs senki, senki. A hegyoldalon barna levelekre szürke köd telepszik. Ezt az érzést csak a legerősebb ellenméreggel lehet gyógyítani. Mi az? A tudat, hogy az ember egyedül át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, éspedig nem képzeletben, elégtételként, hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez. Az ember csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet Isten.

Nincs reménytelenebb, mint akinek senkije sincs, akivel igazságviszonyban állhat.

Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzést, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod a veszélyben. Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen. Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes.

Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik... de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos.

A magányhoz csak annak van joga, az emberektől elvonulni csak annak van igazi jogcíme, aki az emberek ügyét jobban tudja így szolgálni.

Magyarnak lenni egyértelmű a magányossággal.

Az ember sokáig egyedül érzi magát az emberek között; egy napon megérkezik halottai társaságába, észreveszi állandó, tapintatos jelenlétüket. Nem sok vizet zavarnak.

Csak vár. Arra a napra vagy órára, amikor mindazt, ami a magányba kényszerítette, még egyszer megvitathatja mindazokkal, vagy azzal, akik idejuttatták.

Öreg korban dönteni kell, mit kezdjünk a magányossággal. Talán helyesebb egyedül magányosnak lenni, mint társaságban.

Pontosan az az ember hiányzik életemből, akinek levelet szeretnék írni.

Vigyázz a magánnyal, mert van az a szelíd és igaz magány, mely magatartás az emberek felé; s ez jó. S van a tragikus, mikor jegesedni kezd körülötted a világ, az utakat, melyek az emberekhez és az emberihez vezetnek, belepi a jég. Akkor eltévedsz, és meg kell fagyni.

A legtöbb remete (...) pontosan ismeri a vonatok indulási idejét, a vonatokét, melyek visszavihetik a világba!

Ez a legnagyobb titok. Ahogy egy ember elromlik. Egyedül marad. Szinte légüres térben beszél: nem hallani a hangját. Nem értik. Olyan utakon jár, mint a többiek... s nem jut el sehová. Mindig körbe, mindig önmaga körül. Van valami bomlasztó körülötte.

Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmesen magányos a világban.

Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. (...) Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!

Szükségem van erre az érzésre, hogy egyedül vagyok odahaza. Hogy nem figyel senki. Nem ellenőrzi senki a szokásaimat. Nem bámul senki. Az embernek szüksége van néha a teljes magányra.

Az emigráció kategóriái: aki a hazájából emigrál idegenbe. Aki a hazájában marad, és ott emigrál, belső idegességben rejtőzik. Aki az emigrációban emigrál az emigrációból, a magányba.

A magány: nagy társaság; az elhagyottsághoz legalább kettő kell.

És éreztem, hogy dobban a szívem, s avarra-lépő vágyra lelkesül. Akit kerestem, nem találtam: hát elindultam egyedül.

Hallotta távolodni a lépéseket, hallotta halkulni a zörgést, és nem fordult arra, hogy utánanézzen. Minek? Nem szabad utánanézni annak, ami elmegy. Az időnek, az életnek, az embereknek. Nem szabad. Elmennek úgyis, ha eljött az idő. És az ember egyedül marad.

Ez itt a magányosság erdeje. Itt én vagyok csak, én és valaki, Valaki, akit nem ismerek, És akiről még tudnom sem szabad: Bár jobban szeretem, mint magamat.

Ha egyszer csöndes, fenyves életembe nagy lelki harcok fergetegje jő, tudom: gyöngébb leszek, mint ez a vén, zuzmó-szakállú aszkéta-fenyő.

A fekete szobában Csontvázember ül. Sötéten. Egyedül. Néha a palota zsivajába, s a tavaszodba belehegedül. Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze. Halkan peregnek, mint a levelek. (Szívedbe mintha ezer kés hasítana: zokog, zokog a csontvázembered.)

Az ember önmagában képtelen arra, hogy maradandóvá tegye az élet szépségeit. Hogy megfogja és kiértékelje azt, ami az életben szép, jó, kellemes és megnyugtató. Nem mintha nem látná meg. Meglátja, csakhogy nincs mit kezdjen vele. (...) Legalább két ember együttes érzése kell ahhoz, hogy a szép szép legyen, s az öröm öröm.

Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.

Magamban élő, furcsa, vad gyerek voltam. Kifelé megneveltek, s ezáltal sokszor becsaptam a környezetemet, kik kedves buzgósággal fáradtak azon, hogy eloszlassák magányomat, s nevettetésemre sokféle mókát kieszeltek. Nevettem nekik, szorgalmasan és udvariasan, de belül egészen egyébre gondoltam, és nem figyeltem rájuk. Éltem a magam külön belső életét, s mert nem volt senki, akinek elmondhattam volna, lassan megnőtt ez a bennem lakó élet, széles lett és nagy, mint egy fekete vadaskert, és fallal zárta el tőlem azokat, akikkel együtt éltem.

Rosszat könnyebb elviselni egyedül, mint kettesben. De a jót egyedül hordozni lehetetlen.