magány

A magányban élő ember sok olyan csekélységgel foglalkozik, amit más elbocsát a figyelme mellett.

A magányosan élő ember már csak azért sem lehet embergyűlölő, mert ahol nincs csont, ott csontot rágni nem lehet.

Az emberi lélek nem olyan, mint a befagyott tó a magányában sem. Sőt éppen a magányban bontakozik ki, mikor csakis magával foglalkozik. Aki visszavonultan él, nagyobb világokat fedez fel, mint aki utazik.

Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk. Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna: - A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.

Az emberi szívek éppúgy egymás körül forognak, mint az ég csillagai. A magányos ember mindig azt érzi, hogy nincs beilleszkedve a világrendbe.

Nincs olyan érték, amelyet társ nélkül birtokolni kellemes volna.

Semmi sem használ annyira, mint visszavonultan élni, az emberekkel keveset, ám magunkkal annál többet beszélni.

Az ember könnyen egyedül marad a tömegben, a sok sietség és üzletelés közben.

Miután az embereket képtelen voltam ésszerűbbé tenni, hogy boldoguljak, visszahúzódtam tőlük.

A lélek, ami szépséget lát, lehet, hogy néha egyedül sétál.

Örülj velem! Hiszen olyan szomorú, ha az ember egyedül örül.

Elhagyatottságomra nem gondolok soha; egyfelől nincs szavam megnevezésére, másfelől észre sem veszem: hiszen szakadatlan gondoskodnak rólam; a magány az életem szövete, minden gondolatom alapja, örömeim anyaga.

Ha magányosnak érzed magad egyedül, akkor rossz társaságban vagy.

A szív csöndes szentélyébe fuss hát A világból, mely forrong vadul.

Elhatalmasodtak boldog emlékei, és megsemmisítették, amit józansága már-már felépített. Az ész hiába küzd az ilyen emlékekkel; szigorú próbálkozásai csak erősítik varázsukat.

A magányban mindenre szert tehetünk, csak jellemre nem.

A magány az elmének az, ami a diéta a testnek.

Két világ közt barangolva: holt az egyik. A másik még meg sem született.

A legényéletnek van valami mellékíze, ami elszigeteltségre és ténfergésre emlékeztet.

A magányban némán szemlélődőnek megfigyelései elmosódottabbak s mégis élesebbek, mint a társas emberéi, gondolatai súlyosabbak, különösebbek, és mindig van bennük leheletnyi bú. Képek, benyomások, amelyeket egy pillantással, nevetéssel, egy eszmecserével könnyedén el lehetne intézni, mértéken felül foglalkoztatják, elmélyülnek a hallgatásban, jelentőséget kapnak, élmény, kaland, érzés lesz belőlük. Magány termi az eredetiséget, a merészen, meghökkentően szépet, a költeményt. Ámde magány termi a fonákot, az aránytalant, az abszurdot és a tilalmast is.

El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik idegen helyen? Csak megyünk, megyünk előre (...) mintha álmodnánk. Belenézünk arcokba, melyeket még soha nem láttunk, és nem is látjuk őket többé soha. (...) Szívünk összeszorul, lábunk már botladozik, a lélek fél. Csak megyünk, mintha menekülnénk.

Most először vette észre, hogy két ember sohasem tud egymás lelkéig eljutni, gondolataik legmélyére; hogy egymás mellett járnak, néha egymásba fonódnak, de nem válnak eggyé; hogy erkölcsi lénye mindenkinek magányos marad egész életében.

Mennyire magányos minden ember - hogy minden csak elszakítja, minden messzire sodorja őket attól, amit szeretnek.

Olyan mélységes és olyan szomorú azoknak a szobáknak a csöndje, ahol egyedül él az ember. Nemcsak a testet, a lelket is körülfogja ez a csönd; amikor egy bútor megreccsen, szíve mélyéig megremeg az ember, mert semmi zajra nem volt elkészülve a komor lakásban.

Létünk nagy gyötrődése onnét származik, hogy örökösen egyedül vagyunk, és minden erőfeszítésünk, minden tevékenységünk arra irányul, hogy magányunkból kimeneküljünk.

Az ember család nélkül egyszál egyedül van a világban, és a hidegtől reszketve áll.

A hasonlóbb, a szokványosabb emberek voltak mindig és vannak előnyben, a válogatottabbak, kifinomultabbak, ritkábbak, nehezebben érthetőek könnyen egyedül maradnak, magányukban baleseteknek kiszolgáltatottabbak, s utódokban ritkán szaporák.

Hallgatása azonban rám nehezedett, és aki így van másodmagával, magányosabb bizony, mintha egymaga volna.

Nem akartam többé egyedül maradni önmagammal.

A mi szép Párizsunk egyik legnagyobb előnye, hogy itt születhet, élhet, meghalhat az ember anélkül, hogy bárki törődne vele.