magány

A magány: szenvedés, sokszorozva végtelennel.

A legveszedelmesebb dolog a világon, ha valaki szellemes, de egyedül, egy zugba elhúzódva.

Ásd be magad, maradj magadnak, Ki gyűlölöd, ha fény ragyog, Ki a jövendőt látni vak vagy, És a jelent megtagadod.

Egyedül vagyok, nem melegít senkinek a szerelme, fázom, akárha a föld alatt élnék, bármit írok is, mind száraz, fásult és komor.

Nincs szomorúbb, mint jó bort inni, és senkit se látni.

Igazi boldogság csak a magányban található.

Elég sok magános természetű ember van a világon. Olyan az, mint a csiga vagy kagyló, csak a maga héjába bújik. Ez talán valamiféle atavizmus, visszatérés abba az időbe, mikor az ember még nem volt társas lény, hanem csak egyedül élt a barlangjában.

Magam vagyok, mint a szél a pusztán... meghalok, senki se sirat meg... szörnyű egyedül.

Tudom, hogy nem kellek, hogy nincs szükség rám... Tökéletesen tisztában vagyok vele. Ha a dolgok másként alakultak volna, ha megtalálnám a helyem az életben, minden másképp volna. Tényleg egészen másképp. Nem az én hibám, hogy nem találom a helyem az életben.

Nagy hiba, ha egy alkotó kilép a maga titkos erődjéből. Az alkotók félénk, emberkerülő teremtmények, akik úgy vezekelnek a társadalmi élethez szükséges képességeik hiányáért, hogy képzeletbeli társasággal veszik körül magukat.

Az éjszaka falun sokkal komorabb, mint az ismerős zajokkal teli, közönyös városban, ahol biztonságban érzi magát az ismerős, megszokott tömegben. Nincs magányosság... de itt...

Az ember csakugyan egyedül marad, ha elmegy az utolsó is, aki emlékezni tudott.

Nem volt valami figyelmes asszony. Kedvesnek kedves volt. De figyelmes - az nem. Nyilván szerette a férjét (...), de nem hiszem, hogy valaha is... szóval, hogy valaha is tudta volna, hogy mit érez vagy gondol a férje. Az ilyesmi pedig elég magányossá tehet egy férfit.

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.

Egyedül. Igen, ez a kulcsszó, nincs is még ilyen szörnyű szó. A gyilkosság meg sem közelíti, a pokol pedig csak szegényes szinonimája.

A tömeg magányos hely, olyan közösség, amiből hiányzik a szeretet.

Senkit sem láttam, senkivel sem beszéltem. A külvilág csaknem teljesen elmaradt, és ha ez történik, az ember kezdi tisztábban hallani magát. Ha pedig az énjeink - a felszín és a mély - jobban megértik egymást, ez kiiktatja az önmagunkban való kétkedést, és felszámolja a zűrzavart.

Akkora üresség van bennem. Nem tudtam, hogy létezik ilyen üresség, és attól félek, elnyel.

Jézus a falról néz le rám De arca hideg, mint a kő; Mért érzem olyan Egyedül magam, Ha szeret, ahogyan mondja ő?

Akinek nincs barátja, annak gyásza sincs.

Az öregedés legrosszabb része a magányosság - nem az, hogy itt sajog, ott szúr, nem a hisztis belek, vagy az, hogy nem kapsz levegőt, ha fölmásztál azon a lépcsőn, amin húszévesen fölrepültél, hanem a magányosság.

A magány fájdalmas, amikor az ember fiatal, de elbűvölő, amikor érettebb.

Lélek a lélekbe nem hatolhat. (...) Az ember, akármit csináljon is, egyedül van a világon.

Így vagy úgy - egy embernek önmagában semmi esélye sincs.

Mindenkinek szüksége van arra, hogy nyíltan beszélhessen valakivel. Azelőtt ott volt a vallás meg a többi értelmetlenség, most meg mindenkinek szüksége van valakire, akinek mindent őszintén bevallhat, mert különben akármilyen értékes ember, magányossá lesz.

Aki élt már egyedül, tudja, milyen természetes dolog a magánbeszéd. A lenyelt szavak marják az embert. Megkönnyebbülünk, ha kikiálthatjuk kínunkat. Aki egyedül hangosan beszél, mintegy a bennünk lakó Istennel társalog.

A magányos ember a vadember csökevénye, akit megtűr a társadalom.

Egyedül: ez a szó egyértelmű a halállal.

Fénye felé ki-ki egymaga megy az éjben.

A természet felkarolta, ahogy minden roncsot felkarol. Magányát megvigasztalta, ahogy minden magányt megvigasztal. A természet minden elhagyatottnak segítségére siet. Ahol minden hiányzik, ott egészen odaadja magát. Virággal futtat be minden omladékot. Repkénnyel köti össze a köveket és szerelemmel az embereket.