magány

Az önmagába visszahúzódó szív nem tudja kiönteni érzelmeit, tehát gyötrődik; nincs módja kitárulni, tehát bezárkózik önmagába. Ebből látomások sarjadnak, föltevések, találgatások, bimbózó regények, sóvárgott kalandok, képzeletbeli légvárak, olyan épületek, amelyek mindenestül a lélek mély sötétségében épülnek fel, komor és titokzatos lakások, ahová azonnal betelepszenek a szenvedélyek.

Amíg kettesben él az ember, elviselhető a lét. A magányos úgy érzi, nem bírja tovább vonszolni. Le is mond róla. Ez a kétségbeesés első állomása. Később az ember megérti, hogy a kötelességteljesítés nem más, mint beletörődések sorozata. Az ember szembenéz a halállal, szembenéz az élettel, aztán beletörődik. De vér fakad a beletörődésből.

A magányos ember (...) nem nevet könnyen.

Gőgös napóleoni módra Nézünk kétlábú milliókra, Melyek csak eszközök nekünk, S az érzőkön nevetünk.

Vigasztaló semmiségek. A víz, a lélegzés, az esti esők. Őket is csak az ismeri, aki magányos.

A magány az élet örökösen visszatérő refrénje. Nem rosszabb és nem is jobb másnál, csak több szót vesztegetnek rá. Mindenki magányos, és senki sem egészen az.

Nagyon hangos? Mi lehet nagyon hangos? Egyedül a némaság. A mozdulatlan csend, amelyben szétpattan az ember, akár a légüres térben.

Magának könnyű, maga egyedül van - mondta Hasse. Volt ebben némi igazság: aki magányosan élt, azt nem lehetett otthagyni. De olykor este összedőlt az egész mesterséges építmény, az élet panaszos és hajszolt zeneként vijjogott fel, vad vágyak, féktelen kívánságok, borongások örvényévé lett, s a reménységé, hogy kitépjük magunkat ebből az értelmetlen tébolyból, ebből az örökösen nyekergő ostoba verkliszóból, akármi lesz is azután... van-e még egyáltalán valami a magányon kívül? Becsuktam az ablakot. Nem, semmi nincs! A többihez nincs elég talaj a lábunk alatt.

Egy-két egyedül otthon töltött nap szörnyen lerontja az olyan embert, aki a lövészárokból jön.

A magány társakat keres, és nem kérdezi, ki a társ. Aki ezt nem tudja, az soha nem volt magányos, csak egyedülálló.

Az együttlét boldogságát csak az ismerheti meg igazán, aki újra és újra magára marad. Minden egyéb megzavarja a feszültség titokzatosságát. És mi más vonzhat erőteljesebben a magány mágikus birodalmába, mint a felkavart érzelmek, a megrázkódtatás teljes átélése.

- Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember. - Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem.

Adni azt jelenti, hogy hidat versz magányod szakadéka felett.

A világban, hol élethez oly közel az élet, hol virág már a szél ölén rálel a virágra, s egy hattyú minden hattyúnak ismerőse - egyedül az ember építi egyre magányát.

Akit nem szeretnek, mindenütt egyedül van.

Sokat vagyunk együtt, mégis elpusztít minket a társas magány.

A magány gyönyörű, de nem olyankor, ha egyedül van az ember.

Sohasem találtam olyan társat, aki jobb társaság lett volna, mint a magány.

Az, aki dolgozik vagy gondolkodik, mindig egyedül van, akárhol van is. A magánosságot nem mérföldre mérik, azzal, hogy mennyi távolság választja el az embert szomszédjától. A szorgalmas diák a cambridge-i egyetem kaptáraiban éppolyan magános, mint a dervis a sivatagban.

Mint minden nő, akinek nem sikerült szeretnie, akart valamit, maga sem tudva, hogy tulajdonképpen mit is. Alapjában véve semmit sem akart, ámbár úgy tetszett neki, hogy mindent akar.

Nem vagyok antiszociális, csak nem vagyok szociális.

A Szépség, csakúgy, mint a Bölcsesség, leginkább a magányos hódolókat kedveli.

Szeretem hallgatni, ahogy beszélek. Nagyobb gyönyörűséget alig szerez valami. Gyakran bocsátkozom hosszú beszélgetésekbe magammal, és olyan magasröptű vagyok, hogy néha egy árva szót sem értek abból, amit mondok.

Ha az ember egészen magára marad, kezdi nagyon különös módon szemlélni a dolgokat. A fák megszűnnek fák lenni, a föld emberi arcot ölt, a kövek regélni kezdenek.

Az élmény valódi volt. Belőle sugárzott, és megváltoztatta, melléje vont egy másik embert. Magánya átszakadt, szeretett megint, (...) tudott újra mosolyogni, újra nevetni!

A magány függetlenség (...). Hideg, ó igen, de csöndes, csodálatosan csöndes és hatalmas, mint a jeges, csöndes űr, melyben a csillagok keringenek.

Szoros testvéri közelségben élő emberek milliói képtelenek egymással nyílt, őszinte kapcsolatot teremteni. Valódi érzéseiket és gondolataikat csupán macskáikkal és kutyáikkal osztják meg.

Ki fogom írni az ajtómra: Minden látogatás agresszió. Vagy: Irgalmazz! Ne lépj be! Vagy: Minden arc zavar. Vagy: Sohasem vagyok itthon. Vagy: Átok arra, aki becsönget. Vagy: Nem ismerek senkit. Vagy: Veszélyes őrült.

Hacsak az ember meg nem tanulja élvezni az egyedüllétet, élete nagy része azzal fog telni, hogy kétségbeesetten próbálja elkerülni kellemetlenségeit.

Magamban, lassan, gondolkodva járom az elhagyatott, a puszta, néma tájat, s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak, hol a homokban emberé a lábnyom.