Márai Sándor

Az ifjúság azzal kezdi, hogy szeretné, ha megvédené valaki. Aztán a férfikor előideje következik, mikor támadni kezdünk. De igazán férfi csak később, sokkal később lesz az ember: mikor már nem akarja, hogy megvédjék, támadni sem akar már, s minden becsvágya annyi, hogy feltűnés nélkül megvédhessen valakit vagy valamit.

Milyen félelmesen kiderül minden az első együttlét után! A test, a szenvedély végzetes dolgaiban éppen olyan kevéssé lehet csalni, mint a lélek végzetes dolgaiban.

Az öröm másképp érkezett, mint ahogy vártam, más íze volt, más értelme, mint ahogy képzeltem.

Az emlékezésnek is van éghajlata, flórája és faunája. Ez az éghajlat egyáltalán nem mérsékelt. Telítve van végletekkel. Az igazi ősz soha nem az, amelyet éppen megélünk, hanem az a másik, aranyfürtös, halálra érett és csodálatos, melyre egy tavasszal emlékezünk.

A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát vettem, mert ez a legelegánsabb s a legolcsóbb. Amíg a növényt csomagolták, ezt mondtam: - Maga a szerelemből és a halálból él, mint a regényírók. Árulja el, melyik a jobb üzlet? (...) - Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz az élőknek. Ha meghalt volna a hölgy, legalább tíz dáliát küldene neki.

Vándorok és kalandorok vagyunk, útlevél nélkül is járunk a világban, vándorlunk lapályokon, egy életben, melynek igazi határait nem ismerjük pontosan.

Az idő jár, s az élet e hetekben megtelik tömény tartalommal. Más az emberek pillantása. Neszelnek valamit, az égre néznek csillogó szemekkel, aztán a földre, elborult pillantással. (...) Mi ez az érzés, ez a tömény, ez a sűrű, ez a fájdalmas és félelmes keresgélés és csodálkozás? Mi van a levegőben, az emberek szemében, a nők mosolyában? A búcsú.

A kagylót felnyitják, a csigát megsebzik, szemcsét helyeznek nyálkás anyagába, s visszadobják a tengerbe. A sértett állat kínjában alkotni kezd: gyöngyöt alkot. Ez a japán gyöngy. A legtöbb művész is ilyen sértett állat. Idegen anyag hull lelkébe, mesterséges izgatásra kezd alkotni. Amit így teremt, anyagra és szerkezetre egészen olyan, mint az igazi. Csak eredete más. Igazgyöngyöt önmagából, mesterséges beavatkozás nélkül csak a kivételes és választott példány tud kitermelni. Ez a legritkább, legértékesebb tünemény. De a különbséget csak a szakember érzékeli.

A nők mindent tudnak egy férfiért: élni is, halni is, ahogy akarják.

Miért, hogy idegenben, valahányszor gyermeket magyarul beszélni hallok, leküzdhetetlen szomorúság ejt meg, s gyorsan odébb kell sietnem, valamelyik elhagyott mellékútra, hogy letöröljem s elrejtsem az idegenek elől kicsorduló könnyeimet?

Szeress egészen mellékesen és szelíden, kissé szórakozottan is, csak úgy, ahogy lélegzik, vagy ahogy egy keddi napon, mikor "nem történik semmi", él az ember. Már nem szeretem, amikor úgy szeretnek, mint egy operaelőadás második felvonásában, mikor az összes kürtök üvöltenek, a reflektorok a szivárvány minden színében játszanak. (...) Szeress úgy, mint egy nem nagyon fontos magánügyet, figyelem nélkül. Akkor, talán, majd én is odafigyelek.

Van, aki stopperórával kezében él, minduntalan célok felé rohan, és a másodperceket számlálja. Mások úgy élnek, mint egy fa, nagyon lassan és szívósan, s tudják, hogy még sok, sok idejük van, évtizedek.

Rögzíteni a pillanatot, mikor a szépség, ez az anyagból és lélekből kiégetett, törékeny és zománcszerű tünemény, cserepekre törik egy asszony arcában, mert felbomlott az a lelki és jellembeli összetétel, melynek a külső szépség csak következménye volt. "Furcsa, megcsúnyult!" - mondják az emberek, és vállat vonnak. Igen, megcsúnyult, mert belülről elrohadt. Szépnek lenni annyi, mint ártatlannak lenni, a szó hősies értelmében. Minden más csak kozmetika.

Nem elég fájdalom nélkül élni: az élethez öröm is kell.

Mikor megbetegedtem, egy ismeretlen orgonát küldött nekem. Orgonát és rózsát. Estefelé hozták a virágokat, névjegy és címzés nélkül. Ma sem tudom, ki küldte. Csodálatos orgonák voltak ezek. (...) S mintha mondtak volna valamit, nem sokat, csak egy szót.

A szerelemben éppen olyan kevéssé lehet "természetesen" viselkedni, mint a művészetben. Az érzés és a vágy csak bizonyos formanyelven szólalnak meg. Van közben mosoly, pillantás, félszavak, udvariasság. Nem megy másképp.

Szükségem van erre az érzésre, hogy egyedül vagyok odahaza. Hogy nem figyel senki. Nem ellenőrzi senki a szokásaimat. Nem bámul senki. Az embernek szüksége van néha a teljes magányra.

Néha, pillanatokra, úgy érzem, mintha minden, ami életemben történt és nem történt velem, minden, amit szerettem volna, amihez gyáva vagy kényelmes, vagy erőtlen voltam, most tető alatt lenne. Ilyen pillanatokban úgy látom magamat és az életem folyását, mint egy nagy rendszert. (...) Úgy érzem magam, mint aki mély, beteg álomból felébred s ocsúdik, és látja, hogy fejbe verték régen és kirabolták és ájultan hevert; és a rablók a kinccsel messze futnak.

Valamilyen formában ki kell fejezni a dolgokat, ez nagyon fontos. Határozottan érzem, ha beszélhetnék róla, enyhülne sok minden.

Mit értünk mi emberek egymáson? Semmit. Magunkat se értjük. Minden más, mint ahogy hisszük, minden más.

Minden ember és minden nemzet életében felvirrad a nap, mikor meg kell érteni, hogy semmire és senkire nem számíthatunk e világon: egyedül vagyunk. (...) Ez a pillanat, mikor minden ember - néha fogcsikorgatva, akarata ellenére - hős lesz.

Egy nagy tehetség - amolyan "igazi" -, harmonikus. Mindig, minden korban vannak közönyös tömegek, elbizakodott műértők, pöffedt kritikusok, tehetségtelen partnerek, kontár vetélytársak. Az igazi tehetség mindezt feloldja önmagában.

Tetszel, megadom magam. De figyelmeztetlek, hogy ez a vonzás, ez a szerelem, pontosan huszonnégy óráig tart majd. Az első álomra következő ébredés elűzi arcod emlékeim közül, mint a napfény a hajnali ködöt. Édes arc, ködből vagy. Amíg beszélek rólad, már homályosabban látlak. Mikor pontot teszek e mondat végére, szomorúan (...) észlelem, hogy már nem is látlak.

Biztosan tudom, még tartogat az élet számomra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és szőlőcukor. Megállok, körülnézek, várakozom.

Az emberek válságos pillanatokban szavak nélkül is vagy nagyon kevés szóból megértik a lényegeset.

A halál nem úgy érkezik, hogy az ember mélyet sóhajt és meghal. Valamilyen sorozatos tünemény a halál... először egyik reflex hiányzik, aztán a másik.

Mit tud az ember az életről? Semmi valóságosat. Eszményített, képeslapszerű képzetek között élünk.

Soha, semmilyen emberi találkozás alkalmával nem éreztem még ezt a különös közelséget, mint ez este, e pillanatban - nem tudom megmondani ez érzés nevét, csak arra emlékszem, hogy a várakozásnak valamilyen rendkívüli izgalma ejtett meg. Az élet ritka pillanatainak egyike volt ez, mikor egy ember a szenvedély, a megszállottság vagy a hit erejével feltár valamit a világ rejtett értelméből egy másik ember előtt.

Mit tehet az ember, mikor élete kettéválik, mintha valamilyen földcsuszamlás közepette megnyílnék a föld, s kettészakítana egy békés családi házat? (...) Nem tehet semmit.

Nincs reménytelenebb út, mint amely a tökéletességhez vezet; minden lépés új, beláthatatlan messzeségekre nyílik: s az ember elszörnyed e távlatok láttán és tudja, hogy nem szabad meghátrálni, sem megpihenni, mert lezuhan.