Márai Sándor

A világ nagy ajándék. Úgy kell elfogadni, ahogy adja magát: teljességében.

Az író valahogy nem is az erényeivel igazán író, hanem inkább azzal, ami hibás, selejtes, tökéletlen benne -, ez a hiba igazán ő.

Mindenki akar "valami, vagy valaki lenni".

Az emberi sors a világban is készül, a világerők is csinálják -, s ezek néha jelet adnak. Csak nagyon kell figyelni.

Az igazi fájdalom néma; a könny és a kiáltás már a megkönnyebbülés.

A sorsok mindig érdekesek. Az ember megszokja a sorsát, azon belül megtalálja a magatartást a mindennaphoz és a lehetőségekhez..., s ez a képesség csaknem határtalan.

Utolsó pillanatig erősebbnek lenni, mint a helyzet, amelyet külső erők teremtenek meg körülöttünk. Lélekben nem adni fel semmit, nem engedni; ez a titok.

Ha úgy vesszük, nem történt az életemben semmi. Ennek bizonyára én voltam az oka s nem a "végzet". Nem hiszek a végzetekben. Az ember maga csinálja az életét. Ha még egyszer kezdhetném, talán másképp csinálnám. Egészen biztosan másképp csinálnám. Gyáva voltam és kényelmes. Így nem viszi az ember semmire.

Nem sírtam, hanem a szememből folytak a könnyek. Az, aki látott, persze könnyen azt hihette, hogy sírok. Az, amit csináltam, feltűnően hasonlatos volt a síráshoz: a szememből könnyek folytak. (...) Az ember nem sír ok nélkül. Még ha oka van, akkor is erőt vesz magán.

Valami olyasmi... az idegesség, mint a szomjúság. Vagy, mintha fázik az ember, s nem tud sehol meleget találni. Vagy mint az álmatlanság. Vagy mint az éhség. Nem tudom. Néha napokra nem érzek semmit, mintha meglapulna valahol. Aztán, váratlanul, kitör.

Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: "Én más vagyok, mint a tenger." Vagy a szikra: "Rajtam nem fog a tűz." De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak. (...) A kő, a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém - ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. Ez az erő az emberi lélek. Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas.

Az ember nemcsak végig-cselekszi, végig-beszéli és végighallgatja az életet, hanem végig-álmodja is. Mindennek alján gomolyog az álom. S ez éppen úgy élet, mint a cselekvő, a beszélő, a hallgató valóság.

Aki megsértődik, jogosan bukik meg. Sértés nincs. Csak eredmény van.

Értelemmel lehet uralkodni az indulatok és ösztönök lázadása fölött -, egy bizonyos határig. S ez a határ nem is olyan alacsony, mint általában hiszik.

Az életben csakugyan van valamilyen fintorszerű meglepetés, mint az álomban.

Napról napra, lépcsőről lépcsőre megyek majd tovább ezen a különös úton... felfelé, vagy lefelé vezet ez a lépcső? Ezt nem tudom. De nem állok meg.

Nem szabad közönyösnek és tunyának lenni: néha le kell hajolni és fölemelni azt a "nagyon sok mindent", ami az úton hever.

Bizonyos, hogy minden igazi utazás értelme a hazajutás, s az ember megkezdi a hazatérést abban a pillanatban, amikor útrakel.

Az ember igazában nemcsak személyiség, test és lélek, hanem az elmebaj egy válfaja, amely szövettanilag minősíthetően alakot öltött.

Egyszer minden élet felrobban. Minden élet. Valakit szeretni kell, különben hiába minden. (...) Mit csináljak? Megpróbáltam szeretni az embereket. Mind, az összeset. De ez nehéz, nagyon nehéz. Az ember elvurstlizza az időt valahogy.

Arra kell gondolnom, hogy... a legnagyobb, a legritkább dolog, ami egy emberrel történhet: hogy így, minden ok nélkül, bizalmat érez valaki iránt. Az ember él, egyik ember a másik mellett. Mint a vakok. Egy napon, egy vékonyka résen látni kezdek. Nem sok, amit látok, és mégis óriási a hatása. Ez az üresség, ami bennem van, mintha elmúlna.

Ha megkérdeznek: "Hogy van?" - nem felelhetem: "Szomorú vagyok". Ez nem válasz. De ez az igazság. (...) Ha Timárra gondolok, ez a szomorúság enyhül. Mintha ez a rettenetes üresség, ami bennem és az életemben van, megtelne valamivel. Nem sok, amivel megtelik: egy ember emléke. Soha nem tudtam, hogy ez milyen nagy dolog.

A szeretet, amit egy nő iránt érezhet az ember, bonyodalmakat von maga után. Azt hiszem, egy nőt nem lehet csak úgy egyszerűen szeretni. Ahhoz több kell.

Észrevettem, hogy egy elsietett megállapítás belekergeti az embert egy bizonyos lelkiállapotba, ami talán nem is indult ilyen határozottnak. Az ember kimondja: "Várok valamit", s attól a pillanattól csakugyan vár valamit.

Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. (...) Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, (...) hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak.

Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen.

Milyen biztosak dolgukban a szegények! Csak a gazdagok ugrálnak. Minden pillanatban féltenek valamit, akarnak valamit, másként szeretnének valamit. A gazdagok a változás kényszerű törvénye alatt élnek. De a szegények törvénye egyszerűbb, biztosabb.

Ó, az ostobák, akik nem hisznek a sorsban! Nem tudják, hogy hiába minden ármány, szándék és ügyeskedés, az élet napsütötte tájképe egy alkonyaton megtelik árnyakkal; ami tegnap szabályos formában állott össze kezed alatt, ma szétesik. (...) Tudni a sorsról, mint az élet ütemének ellensúlyáról! Az a félelmes és szédüléssel telített pillanat, mikor az élet egyensúlya felborul, "ok" és "hiba" nélkül, s nem marad más körülötted, csak füstölgő romhalmaz.

A fiatal nő elment mellettem a hóesésben, és reám mosolygott. A mosolyt köszönettel fogadtam, elvittem magammal, s egy ideig vigyáztam reá, hogy el ne olvadjon. Havas mosoly volt és lassan olvadt. A végén mindössze valami kevés nedvesség maradt belőle a lélekben; apró tócsa, nem nagyobb, mint egy könnycsepp.

Ne várj tőlem alázatot; nem vagyok alázatos ember. Korlátlan vagyok és figyelmes, hűtlen és kíváncsi, érzékeny és kegyetlen.