Márai Sándor

Az élet nem jó és nem rossz; milyen is? Olyan, mint az olcsó irodalom: olyan életszagú.

Ez a legnagyobb titok. Ahogy egy ember elromlik. Egyedül marad. Szinte légüres térben beszél: nem hallani a hangját. Nem értik. Olyan utakon jár, mint a többiek... s nem jut el sehová. Mindig körbe, mindig önmaga körül. Van valami bomlasztó körülötte.

Millió lény él a földön, akik boldog életörömmel telnek el egész testükben, egész lényükben, ha kiejtik ezt a szót: szerelem. S sugározni kezdenek egy boldogító tudattól, ha kiejtik: Isten. Én kiejthetem mindkét szót, nem érzek semmit. Addig ismételgetem, amíg elfárad a szám s hebegni kezdek. (...) Mindkét szó sötét marad. Nincs benne áram. Leírva sem gyulladnak fel.

Valami képessége mindenkinek van. Van, aki megérzi a földben a vizet. Vagy a fémeket. Van, aki átlát a tárgyakon. Van, aki szeretni tud egy másik embert. Csupa titok. Képesség. Nekem is van. Néha összerándulok emberek előtt. Meg kell állnom. Szeretnék beszélni velük. Rögtön, kertelés nélkül, a leglényegesebbről. Arról, ami történik velük. Mindig megérzem, ha egy ember válság előtt van.

Az új holmikban mindig van valami biztató. A régi ruháiban az ember mintha menthetetlenül a régi nyavalyáit, gondjait hordaná.

Mi a Szépség? Honnan jön, mit találunk rajta? Szép egy kéz? Egy nézés? Egy mozdulat? Túl az egészen, messzi mögötte érzek valamit. Valami végtelen jót és nyugodalmasat. Mi van rajtam szép? Semmi. Szép csak az lehet, (...) aki jóban van a világgal.

Csak a kontár készít tudatosan és szándékosan remekművet. Az igazi művész halhatatlant alkot akkor is, mikor alkalmi munkát rendelnek nála...

Az Eszmény sarkcsillag, greenwichi platinarúd, melyhez oda lehet igazítani vágyainkat és reményeinket, de a praktikus életben használhatatlan.

A szeretet végtelen és tud várni.

Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.

Néha már úgy érzem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy leír az ember.

Emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem is lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy; de harag, az a szívós, számító, váró harag... nem, ez lehetetlen.

Úgy látszik, az életben minden valamilyen láthatatlan óramű percmutatója szerint történik: egy pillanattal elébb sem lehet "dönteni", csak amikor a dolgok és helyzetek önmaguktól döntenek.

Ne tagadd a becsvágyat, de jelöld ki határait.

Amíg az embernek dolga van a földön, él.

Köszönet neked, mert (...) türelmes és nagylelkű voltál. És neked, mert betakartad hajaddal arcomat, mikor megbuktam és rejtőzni akartam a világ elől, s neked, mert tested meleget adott a testemnek, mikor fáztam az élet magányában.

Talán ez a legnehezebb: nem szégyellni érzéseinket.

Azelőtt nem tudtam így örülni a világnak. Más dolgom volt, másra figyeltem. Egy emberre figyeltem, nem értem reá a világgal törődni. Aztán elvesztettem az embert, és kaptam helyette egy világot.

Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmesen magányos a világban.

Úgy látszik, az életben van egy pillanat, mikor minden következménnyel meg kell ütni valakit. És van egy pillanat, mikor minden következménnyel meg kell ölelni valakit.

Az ember egy életen át hallgat arról, ami a legfontosabb volt. Néha belehal e hallgatásba. De néha módja van elmondani... s ilyenkor nem lehet, nem szabad tovább hallgatni.

Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. (...) Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!

Templomba jártam, imádkoztam. Isten segíts! - mondtam. De Isten tudja, hogy csak mi tudunk magunkon segíteni.

A nemi éhség tud olyan csikaró és kegyetlen lenni, mint a gyomor éhsége.

Sokkal nehezebb megőrizni valamit, mint szerezni vagy elpusztítani.

Az érzelmek nem a lélekben zajlanak le. Más pályájuk van. De áthaladnak a lelken is, mint az áradás az árterületen.

Az igaz szavaknak van valamilyen alakító és tisztító erejük.

Lehet-e érzelmeket az értelem segítségével megsemmisíteni?... Erre kereken azt felelem, hogy nem. De megvigasztalhatom, hogy az érzéseket, néha, szerencsés esetekben, meg lehet szelídíteni és el lehet sorvasztani.

A "Gyönyörde", a fasor, melynek lombjai alatt Vörösmarty beszélyének hősei, a "füredi szívhalászok" sétáltak a választott hölgy után, a Kisfaludy Színház romjai, Jókai és Blaháné léptének nyoma az erdőben: ez a legtisztább magyar biedermeier. De a táj is szelíd, mintha a betegek, akik e fák alatt, e forrásnál, e világoskék égbolt alatt keresnek gyógyulást beteg szívüknek, megszelídítették volna a természetet. A táj hozzászelídült a betegekhez; kissé sápadt és nemesen ernyedt, mint mindenki, aki megismerte már a halál első könnyű, udvarias érintését. Nyájas táj, hívogató. Ezt mondja: ne siess. Pihenj. Hallod a fák zúgását? Valamit üzennek. Az ember megáll, hallgatja a zúgást, s egyszerre megérti, hogy kár volt sietni.

A rágalom sajátsága, hogy önmagában valósággá tud változni, akkor is, ha nincs semmiféle valóságos alapja.