Márai Sándor

A szenvedély él és vár valahol, nem enged el. S ez jó így. Nem igaz, hogy teljesen céltalan életed és munkád. Valamit még akar veled az élet.

Nem kell ahhoz szem, hogy lássa az ember, ami az övé.

Ne képzeld, hogy te vagy az erősebb. Csak én vagyok a gyengébb.

Aki nem támad, aki csak védekezik, az már nem él, csak létezik.

Az élet tökéletesen rendez minden helyzetet, ha alkotni akar.

Nincs szégyellnivalód az életben. Csak a gyávaság szégyenletes, mellyel az ember nem tud adni vagy nem mer elfogadni érzéseket.

Hányszor hallottuk az életben ezt a könyörgést, ezt a parancsot, ezt a kétségbeesett kiáltást, mintha a halál kapujából ordították volna, mintha a szégyen és a pusztulás gödreiből vonítottak volna fel az égre. "Szeress!" Mintha valaki fukarságból vagy gonosz szándékkal megtagadna egy sorvadó lélektől valamilyen alamizsnát, mintha igazán hatalmasok lennénk, csak nem akarunk élni hatalmunkkal, mintha valamilyen megfontoláson vagy elhatározáson múlna, hogy szeretünk valakit! "Szeress!" Mintha egy elkárhozott könyörögne: "Ments meg!" Mintha egy halálra sebzett kiáltozna: "Segítség!" De hiszen akarok, akarok segíteni... nesze, egy pohár víz! Nesze pénz! Nesze, gyöngédség! A többit, ami kell hozzá, hogy szeresselek, úgyis csak te adhatod.

S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, amely egyetlen célod, tehát lelked (...) megismerése felé vezet. Nem könnyű ez. (...) Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked (...) megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.

Aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára.

Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: "Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg."

Nem bírom elhinni, hogy vannak szenvedélyek, melyek egy életen át füstölögnek a lélekben, fojtott lánggal és füsttel, mint azok az alvilági égések, mint a bányatűz... Lehet, hogy van ez is; de én azt hiszem, az élet kioltja az ilyen tüzeket. Talán erősebb egy-egy szenvedély, mint az élet, az értelem, az idő. Mindent megperzsel, mindent eléget?

Vigyázz a magánnyal, mert van az a szelíd és igaz magány, mely magatartás az emberek felé; s ez jó. S van a tragikus, mikor jegesedni kezd körülötted a világ, az utakat, melyek az emberekhez és az emberihez vezetnek, belepi a jég. Akkor eltévedsz, és meg kell fagyni.

Az sem igaz, hogy a nagy fájdalmak elviselhetetlenek... Amit nem lehet elbírni, azok a kis fájdalmak, nem is fájdalmak, külön nem is érezni, csak együtt az egészet.

A szerelem csak tőmondatokban tudja közölni magát. Mikor a szerelem magyarázkodni kezd, cáfol vagy rábeszél, már nem szerelem, hanem emberi ügylet és szomorú végzet.

Akinek szíve készséges ütemmel nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igazi mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé a hangokat. Az ilyen ember teste és lelke a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik.

Nem számíthatsz arra, hogy akad egyetlen ember is a világban, aki szavad, cselekedeted pontosan úgy érti majd meg, úgy fogja fel és magyarázza, ahogyan te elgondoltad. Mindig csak te tudod, mit akartál igazán: a világ mindig annyit ért és lát csak szándékodból, amit az emberi értelem rejtélyes, torzító tükre felfog és visszatükröz.

Az emberek teljesen kiszámíthatatlanok. Hiába ismersz harminc éve egy embert, nem tudod megjósolni, hogyan viselkedik majd sikerben vagy a balsorsban. Hasztalan ismered egy ember jellemét, köznapi szokásait, értelmét, szívét, reflexmozdulatait - az ember csodálatos és titokzatos marad.

Látni a valóságot sokkal meglepőbb és fantáziadúsabb vállalkozás, mint felhőkből építeni a valóság első fuvallatára szétomló álomvárakat.

A tapasztalatoknak önmagukban nincs sok nevelő erejük, mint ezt az életben mindenfelé láthatjuk: az emberek, bizonyos tragikus tapasztalatok birtokában is ugyanazokat a végzetes hibákat követik el, akkor is, ha előre tudják a következményeket.

Minden reménytelen, ami emberi. Csak az isteni a teljes, csak a lélek nem reménytelen.

A legtöbb remete (...) pontosan ismeri a vonatok indulási idejét, a vonatokét, melyek visszavihetik a világba!

Mindent sorjában kell végbevinni és elfogadni: az örömet, a bánatot, a hivatást, a feladatot, a bukást és a halált is.

Az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka.

Mint a máglyán, úgy kell égni. Mint aki tudja, hogy valamiért égetik el, s nem tehet, nem is akar tenni semmit ellene. Nem elég megismerni az igazságot, nem elég megszövegezni, nem elég bátran kimondani: égni is kell érette.

Egy értelmes ember, különös tehetség nélkül, többet használhat a világnak, mint egy tehetséges ember értelem nélkül.

Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt.

Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közelben van. Legtöbbször oly közel, annyira a kezed ügyében, hogy egy életen át eszedbe sem jut kinyújtani utána a kezed.

Egy nem változik: az emberi természet. Nincs erkölcs, érvelés, csoda, mely igazán és mélyen változtatni tudna az emberi természeten.

Nem fontos, hogy te szövegezd meg a szépet és az igazat, fontosabb, hogy megismerjed.

Nem helyzetekben élsz, hanem útközben.