Márai Sándor

Megfogta kezem és szótlanul, mozdulatlanul ült ágyam mellett. Az emberi kéz érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az emberi kezet, amely az idegen világban, a váratlanul reám zuhant nyomorúságban érzelgősség nélkül figyelmeztetett, hogy az emberi részvét és segítség minden szörnyűség közepette is működik. (...) Arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet nem tudok elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná..., hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy ember végső szükségben tehet egy másik emberért.

Gyakran esik meg, hogy egy kapcsolat, amelyet a szerelem kovácsol, átalakul barátsággá, ritkábban, hogy hosszú barátságból felvillan a szerelem szikrája.

Valakit szeretni kell - ez talán túl erős. (...) Elég, hogy valakit találjunk, aki rokonszenves, s egyszerre értelmesebbnek érezzük a napokat.

Timárra gondolok, szeretettel gondolok reá. Valami meleg barátsággal, jó érzéssel. Ő volt az első ember, akihez én bizalommal voltam. Egy napon meglátott, szemtelenül megszólított, s mintha történt volna valami velem. Arra kell gondolnom, hogy ez a legnagyobb, a legritkább dolog, ami egy emberrel történhet: hogy így, minden ok nélkül, bizalmat érez valaki iránt. Az ember él, egyik ember a másik mellett. Mint a vakok.

Minden titkos emberi kapcsolat - barátság, szerelem s azok a különös kötöttségek, mikor ellenfelek találkoznak és szegődnek el, életre-halálra! - ezzel a varázsos megérintettséggel kezdődik; az álomszerű érzékeléssel, amely igazán olyan, mintha az álomban a valóságot érzékelné az ember: tömegben, idegenek között egyszerre megérint egy szempár, egy hang, s mintha elszédülnél, mintha a jelent egyszer már megélted volna, mintha előre tudnád mindazt, ami történni fog, a szavakat és mozdulatokat is; s mindez a legkomolyabb, végzetes valóság; s ugyanakkor álomszerű.

Szemérem csak ott van, ahol vágy van és bűntudat.

És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! (...) Ajándék ez, csodálatos ajándék.

A haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.

A franciák szerint igazi fantáziája annak van csak, aki látni tudja a valóságot. Ez a képesség ritka. Az emberek azt hiszik, a fantázia egyértelmű valamilyen soha nem létezett tünemény megálmodásával. De a soha nem létezett tüneményeknek nincs kezük, sem lábuk, olyanok, mint a griffek, s aminek nincs köze a valósághoz, az unalmas és gyermekes. Az igazi képzelőerő a valóságból építi fel az újat, a csodálatost, a meglepőt.

A napot agyon kell ütni, percről percre, óráról órára, különben fáraszt és idegesít a céltalan idő.

Az ember makacs lény; szereti a sorsát, akkor is, ha ez a sors a láva.

Lehet, hogy minden agresszió legmélyebb értelme a kéj.

Nem árt kiselejtezni lelkünkből is az év közben felgyűlt hulladékot, babonákat, kényszerneurotikus félelmi berögződéseket, az év szutykát kisöpörni... A félelem a lélek alján megmarad - de az élet a felgyülemlett lelki szemét nélkül emberibb, egyszerűbb.

Az emberben van valami megmásíthatatlan, amit (...) a milieu és az idő sem tudnak átalakítani. Az idea az, ami benne él, amitől ember és személyiség, ami nem változik.

Minden, ami az otthoni rádióból, levelekből, újságokból eljut hozzám, (...) elindít bennem egy érzésfolyamatot, amelyet nagyon nehéz meghatározni. Nem harag ez, nem is ellenérzés; több is, más is. Valamilyen megrettent befele-fordulás a válasz, amellyel e hírekre a lelkiismeretem felel -, a tehetetlenség süket és hűdött üressége.

Az embereken nem lehet "segíteni". De el lehet viselni őket. Ehhez sok tapasztalás kell. És emberfeletti türelem. És humor.

Az emberek nemcsak gonoszak és kegyetlenek, hanem rendetlenek is, hanyagok, közömbösek. S ez csaknem több baj okozója, mint a gonoszság és kegyetlenség.

Csak a mámor a végtelen, amikor a kéj (...) feloldja a lélekben az egyéniség, a személyiség rögeszméjét. Minden más véges.

Van valami őrült, tébolyodottan felfokozott az életben, valami, amit az Értelem nem tud megközelíteni.

A széria egy (...) sorscsapás-sorozat: emberi és természeti törvény. Nem szabad felhorkanni, ha valamelyik ütés jobban fáj, mint az előzőek.

Nem elég tisztán látni, cselekedni is kell. S a cselekvés néha nem az, ami hasznos, vagy célszerű, hanem, ami feladat.

A világhoz nem lehet ugyanarról és ugyanolyan hangon beszélni, mint az otthonhoz.

A szívósság talán a tehetség egy neme. Nem megalkudni, veszély, nyomorúság, betegség, sikertelenség közepette sem; minden nap mindent elölről kezdeni, egy buldog makacs erőszakosságával, céltudatosan, engesztelhetetlen következetességgel.

A Semmivel sakkozom, ő a partnerem, a Semmi hajol a tábla másik oldalán a figurák fölé. Nem tudom, lehet-e az ember erősebb, ravaszabb, kitanultabb ellenfél, mint a Semmi?

Ahogy a személyiség az egyén külzete, modora, (...) öntudata mögött, mélyen rejtőzik, úgy a nép is titkaiban él.

Nem történt semmi jó. Igaz, nem történt semmi rossz... s már ez is nagy ajándék. Talán a semmi a legjobb az életben. S az a belső fény, amely áttör néha a helyzeteken, az emberen, az életen.

Soha nem "udvaroltam" senkinek. Nem is tudom, hogyan kell - vagy magától beszél egy találkozás, rögtön az első pillanatban, vagy hiábavaló minden beszéd.

Kis és nagy bonyodalmak csőstül sűrűsödnek életünkben; semmi nem kap alakot, mindenben ellenállás van, különös, rendszeres akadályok torlaszodnak mindenben, mindenben... Ezt a hét próbát, ami a valóságban hétszer hét, ki kell bírni; és nem hinni abban, hogy "aztán jobb lesz"; talán semmi nem lesz jobb. De a változás biztos, ez a törvény.

Minden ellenségesség között a legveszélyesebb a közöny!

Az emberek agyafúrt aljassága, mérnökien kitervelt becstelensége idővel már nem dühít, inkább elszórakoztat, néha elkápráztat. Úgy látszik, ez az igazi emberi műfaj, ebben igazán nagy, emberi az ember: az aljasságban és a becstelenségben.