Márai Sándor

Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak. Felébredek, hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lombot az ablak előtt, s nem érzek semmiféle őszi bánatot. Örülök, hogy vége a nyárnak. Örülök, hogy nem hozott semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam meg a boldogtalanságba vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé illúzióim a megoldásról. Tessék, ősz, rajta! - gondolom. Rakd ki kellékeidet, ereszd le avas zsinórpadlásodról avítt színfalaidat, hullass lombot, nyögesd szeleidet, átkozz és temess! Üdvözöllek, tél és pusztulás hírnöke. Nem védekezem. Beleegyezem. Várlak.

Minden egyformán fontos, mert minden csak az érzéstől lesz fontos, mellyel szemügyre vesszük a világot.

A (...) különös ringás, lassan vitte őket a csók elemében, egészen úgy, mint a tenger, melynek ringatása egyszerre bölcsődal és veszély, egyszerre végzet és kaland. S mint aki leszédült a valóság partjairól, s csodálkozva észleli, hogy az új elemben, a végzet ismeretlen elemében is tud élni és mozogni, s talán nem is olyan rossz ilyen lassú ringással eltávolodni a parttól, elveszteni minden kapcsolatot a valósággal, s lassan haladni, akarat és szándék nélkül a megsemmisülés felé.

Mikor az ember bajban van, még az akasztófa kötelében is megkapaszkodik.

Írni sokféleképpen lehet. Van, aki egy szobában ül és ír, nem csinál semmi mást. Ezek boldogok. (...) Aztán vannak, akik úgy forgatják a tollat, mint a tőrt és kardot, vérrel írnak. (...) Ezek az írók, akiknek az írás csak eszköz, mert meg akarják változtatni a világot, ezek a boldogtalan írók, akik hatalmasok, mert van szellemük és erejük, de nincs bennük csend és áhítat, s ezért boldogtalanok. Ezek, akik le tudnak döfni egy szóval egy királyt, vagy a világrendet, de nem tudják kifejezni azt, ami az élet titkosabb értelme, az elragadtatást, hogy itt élünk a földön, a boldogságot, hogy nem vagyunk egyedül.

Az önzés... mindent akart, s azt hitte, mindent ad, mikor időt és pénzt, szenvedélyt és gyöngédséget pazarol a szeretett nőre vagy férfire, csak éppen azt a végső áldozatot nem hozza meg, azt az egyszerű és mellékes készséget nem tudja nyújtani, hogy lemond mindenről, s lelkét és életét odaadja a másiknak, és nem vár semmit cserébe.

A bosszú nem alszik el soha szívemben. A bosszút úgy kell nevelni, mint a rab oroszlánt, mindennap véres hússal kell etetni, az emlékek véres cafataival, hogy el ne veszítse vérszomjas hajlamait.

A szavak, akármilyen pontosak is, csak megnevezik és felfedik az ember titkát, de nem oldják meg.

A kaland természetéhez tartozik, hogy rövid időn belül véget ér: ilyen ez a műfaj, ilyen az aránya és a szabálya.

Az emberi indulatokat ugyanaz a mélyvíz táplálja, akármilyen haragos hullámokkal, vagy szelíd gyűrűzéssel nyilatkozik is meg a felszín.

Van egyfajta férfi, akinek nem lehet boldogságot adni? (...) Van egyfajta férfi, akinek minden erénye, csábja, vonzereje annyi, hogy hiányzik a boldogsághoz való érzéke, tökéletesen süket a boldogság iránt, s mint ahogy a süketek nem hallják az édes zenét, úgy nem tud ő a boldogság édességéről?

Mindenki egyedül él, hibázik és egyedül hal meg: a tanács és bölcsesség, melyet nem magunk szerzünk (...) meg, nem sokat segít.

Az írott törvény mögött van egy másik, íratlan, s annak is igazságot kell szolgáltatni.

Van egyfajta erény, mely nem más, mint föltétlen hűség lényünkhöz, végzetünkhöz és hajlamainkhoz.

Az élet nagy párharcát, még a válságos pillanatokban is, csak az udvariasság fegyvereivel szabad megvívni.

Nem sokat hiszek az emberi eskükben és fogadkozásokban: az emberi szavak könnyebben repülnek, mint az ökörnyál ősszel.

Mentől rövidebb az élet, annál több az idő, melyet emlékre és elméletre fordíthatunk.

Van egyfajta szomorúság, melyet nem lehet megvigasztalni, mintha örökké lekésett volna valaki egy isteni légyottról, s azután nem érdekli többé semmi igazán.

Van az életnek egy szakasza, s én a végzet és az idő bölcs rendeléséből, most élem e szakasz napjait és éveit, mikor minden lehull rólunk, hiúság, önzés, hamis becsvágy és álfélelem, s már nem akarunk mást, csak a valóságot, akármilyen áron szerezzük is meg.

A szavakat (...) pontosan kell használni az életben, ha azt akarjuk, hogy értékük legyen.

Különös elem, az élet értelme, az idő, melyet nem lehet önnön mértékével mérni.

Azért vagyunk mi, emberek, nagyszerűek nyomorúságunkban is, hogy megértsük a titkos erőt, akkor is, ha nem tudjuk megfejteni szándékait.

Nem tudok fejcsóválva csodálkozni a szerelmesek vak hitén, akik azt hiszik, hogy ez az esztelen érzés hegyeket rombol, időt állít meg és más effélét. Minden szerelmes Jósua kissé, aki az élet ütközete fölött megállítja pályáján a napot, beavatkozik a világrendbe, s így várja a győzelmet, mely mindig vereség is.

Semmi nem bajosabb, mint félreérthetetlenül kifejezni magunkat, különösen, mikor tudja a beszélő, hogy szavai véglegesek.

Mind bölcsek leszünk, az élet váratlan és igaz pillanataiban, mikor felismerjük az életben a meglepetést és a változást.

A látással kezdődik a megismerés és a vágy, a látással kezdődik az ember, (...) látással kezdődik a világ, s természetesen a szerelem is. Varázslatos ige, minden benne van, a vágyódás, a forró titok, az élet rejtett értelme, mert a világ annyira van csak, amennyire látjuk.

A szerelmes szöveg kissé olyan, mint a szent jelírás a pogány sírok falán - közvetlenül az Örökkévalóságot jelképezi.

Megértettem lényedet, ismerem életed és sorsod, azt hiszem, tudom, ki vagy, már amennyire le tud szállni egy idegen a másik lélek tárnáiba.

A szavaknak igéző erejük van, egyszerre tudnak a múltba és a jövőbe világítani.

A lángot és parazsat, melyet az isteni végzet gyújtott és szított az emberi szívben, emberi kézzel és ügyességgel nem lehet eloltani.