élet

Örökké városok, célok, életkorok és változások között haladsz.

Csak a pontos szavakba öltözött értelem vezetheti az élet homályában az embert.

Az életben nem történnek "nagy dolgok". Ha később visszanézünk, s keressük a pillanatot, mikor valami elhatározó, jóvátehetetlen történt velünk - az "élmény" vagy "baleset", mely későbbi életünket alkotta -, legtöbbször csak ilyen szerény nyomokat találunk, vagy még ennyit se. Igazában nincs más "élmény", csak a család; s nincs más "tragédia", csak a pillanat, mikor döntened kell, megmaradsz-e a családban, s annak nagy, széles sugárkörben táguló változataiban, az "osztály"-ban, a világnézetben, a fajtában - vagy mégy a magad útján, s tudod, hogy most már örökre egyedül maradtál, szabad vagy, de mindenki prédája, s csak te segíthetsz magadon.

Marcus Aurelius mondja, hogy negyvenéves korára egy férfi, akiben világít egy szikrája az értelemnek, mindent megélt és mindent tud, ami előtte történt az időben az emberekkel, s ami az utána következő időben történhet még. A részletek lehetnek változatosak és eltérőek, de az alapélmény - minden emberi élet közös alapélménye - negyven év alatt csakugyan megtörténik minden emberrel. Megélte a szenvedélyeket, tapasztalta a természeti törvények állandóságát, és teljes bizonyossággal tudja, hogy halandó. Többet nem tudott Caesar sem, Antonius sem, Marcus Aurelius sem, többet nem fog tudni az ember az időben önmagáról és a világról soha. Minden más csak ismétlődés.

Te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos – nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni, sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, nem lehet fényképezni, nincsenek telekkönyvi, sem anyakönyvi adatai. A csoda, egészen egyszerűen, megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos.

Nagyon nehéz az életet bódítószerek nélkül elviselni; s az emberek, kik segédeszközök nélkül is egyensúlyban tudnak maradni, ma is rendkívüli tiszteletre késztetnek, s ugyanakkor gyanakvással, csaknem ijedt gyanakvással pillantok reájuk; mi lehet a titkuk? Kétségtelenül vannak "egészséges" emberek is; csak nagyon kevesen.

Az igazi tragédia, mikor nincs módunk élni valamiért, amit nagynak, igaznak és becsesnek ismertünk meg. Ez a legszörnyűbb végzet.

Tudom, hogy az ifjúság nem idővel lemérhető életszakasz, egyszerűen csak állapot, melynek kezdetét és végét nem lehet évszámokkal jelölni. Az ifjúság nem kezdődik a pubertással, s nem végződik egy bizonyos napon, mondjuk negyvenéves korunkban, virágvasárnapján, délután hatkor. Az ifjúság, ez a különös, egyáltalán nem "viharos" életérzés, megtörténhet velünk, mikor nem is készültünk fel hozzá, s nem is várjuk különösebben. Szomorú, tiszta és önzetlen állapot ez.

Ha valamilyen életszabály kialakult életünkben, ahhoz mindenáron ragaszkodnunk kell; mert a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból, s nem tanácsos megingatni ezt a szerkezetet, azzal, hogy az egyik vagy másik téglát elmozdítjuk a helyéről. Negyven éven túl megtelik az életünk rendszabályokkal, melyeket tekinthetnek mások rigolyáknak, mi tudjuk, hogy igazi értelmük a védekezés az anarchia ellen. Felkelés, lefekvés, szórakozások, munkaidő, emberekkel való kapcsolatok, mindezt idővel szigorú törvények szabályozzák.

Okosabb lenne csak élni, élvezni és játszani. De mit csináljak, ha ez a vágy, a megismerés és megfejtés vágya ily reménytelenül kitölti életem?

Az ember az egyetlen élőlény a földön, aki tudni akarja, van-e "értelme" annak, hogy "van".

Aki nem támad, aki csak védekezik, az már nem él, csak létezik.

Az élet tökéletesen rendez minden helyzetet, ha alkotni akar.

Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: "Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg."

Akinek szíve készséges ütemmel nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igazi mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé a hangokat. Az ilyen ember teste és lelke a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik.

Az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka.

Nem helyzetekben élsz, hanem útközben.

Az élet igazi, nagy vállalkozásai legtöbbször nem hőstettek, hanem türelemjátékok.

Az élet vagy veszélyes, vagy unalmas. Tessék választani. Igazán felnőtt ember az, aki megtanul unatkozni, anélkül, hogy megsértődnék ettől az állapottól.

Az élet nem jó és nem rossz; milyen is? Olyan, mint az olcsó irodalom: olyan életszagú.

Amíg az embernek dolga van a földön, él.

És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! (...) Ajándék ez, csodálatos ajándék.

Van valami őrült, tébolyodottan felfokozott az életben, valami, amit az Értelem nem tud megközelíteni.

Kis és nagy bonyodalmak csőstül sűrűsödnek életünkben; semmi nem kap alakot, mindenben ellenállás van, különös, rendszeres akadályok torlaszodnak mindenben, mindenben... Ezt a hét próbát, ami a valóságban hétszer hét, ki kell bírni; és nem hinni abban, hogy "aztán jobb lesz"; talán semmi nem lesz jobb. De a változás biztos, ez a törvény.

Ha úgy vesszük, nem történt az életemben semmi. Ennek bizonyára én voltam az oka s nem a "végzet". Nem hiszek a végzetekben. Az ember maga csinálja az életét. Ha még egyszer kezdhetném, talán másképp csinálnám. Egészen biztosan másképp csinálnám. Gyáva voltam és kényelmes. Így nem viszi az ember semmire.

Az életben csakugyan van valamilyen fintorszerű meglepetés, mint az álomban.

Egyszer minden élet felrobban. Minden élet. Valakit szeretni kell, különben hiába minden. (...) Mit csináljak? Megpróbáltam szeretni az embereket. Mind, az összeset. De ez nehéz, nagyon nehéz. Az ember elvurstlizza az időt valahogy.

Vándorok és kalandorok vagyunk, útlevél nélkül is járunk a világban, vándorlunk lapályokon, egy életben, melynek igazi határait nem ismerjük pontosan.

Néha, pillanatokra, úgy érzem, mintha minden, ami életemben történt és nem történt velem, minden, amit szerettem volna, amihez gyáva vagy kényelmes, vagy erőtlen voltam, most tető alatt lenne. Ilyen pillanatokban úgy látom magamat és az életem folyását, mint egy nagy rendszert. (...) Úgy érzem magam, mint aki mély, beteg álomból felébred s ocsúdik, és látja, hogy fejbe verték régen és kirabolták és ájultan hevert; és a rablók a kinccsel messze futnak.

Mit tud az ember az életről? Semmi valóságosat. Eszményített, képeslapszerű képzetek között élünk.