Márai Sándor

Horthy, mindent összevetve, teljesen műveletlen ember volt, - amit sliff-nek neveznek, az megvolt benne, de máskülönben semmi. Gyilkosok és kalandorok vették körül (Héjjas, Gömbös), ő maga karrieréhes, kalandor dzsentri volt.

Az életbe nem lehet időnként kirándulni -, minden és mindenki egész embert kér, az élet is, a munka is.

A pontosság nemcsak a királyok udvariassága, hanem minden felelős, rangját ismerő ember kötelessége.

Az emberi fajta, mióta történelemnek nevezett életidejét valamennyire ismerni lehet, mindig, minden vallási és szekuláris civilizációban bestiális és aljas volt. De a korszerű közlési eszközök, a média jóvoltából most azonmód tudunk erről az aljasságról és bestialitásról, ami minden pillanatban történik valahol a világban.

Vannak okos emberek, akik tehetségtelenek. És vannak tehetséges emberek, akik nem okosok. És aztán végtelen tömegben vannak, akik nem okosok, nem is tehetségesek. Végül mindig ezek győznek.

Evolúció. Hol, mikor, miben volt a küszöb-pillanat, amikor az állati létformából egy élőlény átlépett az emberi létformába? Nincs válasz.

Az emigráns, mint az űrhajós, megtudja, hogy nincs fix pont, ahol megkapaszkodjon. Egyformán otthon van az otthonosságban és az otthontalanságban.

A "hitek", melyekbe az evolúció során az emberi fajzat menekült, a mágikus, groteszkszerű torz kísérletek, aztán a vallások dogmatikus tételei, az emberszabású istenképzetek, ez mind inkább hitegetés volt, mint hit. Az ember csak az értelemben tud kielégülni, illúziókban csak elkábulni tud.

A halál a föltétlen bizonyosság. Addig a félelmes, göröngyös buktatóút, az élet. És közben néha a megnyugvás, hogy mindebben rend van.

Nem igaz, hogy vénkorban az ember "többet tud". Csak másképpen emlékezik.

A halált - mint a világegyetemet - nem lehet értelemmel megközelíteni. Nincs értelme. "Csak van", mint a föltétlen tények, értelem nélkül.

Nem a halál. Mindig a szenvedés az, amire nincs válasz. Ostoba és fölösleges.

Mit remélnek még az emberek a vallástól? Már tapogatják, hogy a kozmosz állandósult. Időtlen cselekmény. Az ismeretlen semmiből jövünk, akcidentálisan, az ismeretlen semmiben tűnünk el, akcidentálisan. Ami a létezés és a nemlétezés pillanata között "idő", annyiban tudatos csak hogy feltételezünk egy Kozmoszt, amely nemcsak vak és süket cselekmény, hanem tudatos folyamat, és ennek a tudatnak a mi tudatunk része. De ez is csak remény. Nem biztos, hogy az Univerzumnak van "tudata".

Az ember, ha akarja, csakugyan többet bír, mint a test, ha nem fűti az akarat.

Az emigráció kategóriái: aki a hazájából emigrál idegenbe. Aki a hazájában marad, és ott emigrál, belső idegességben rejtőzik. Aki az emigrációban emigrál az emigrációból, a magányba.

Az "írás" nagyon ritkán más, mint hiú önmutogatás, kínálkozó magakelletés. Néha több és más, de ez nagyon ritkán esik meg.

A hazafiak riszálják magukat, énekelnek, szavalnak, esküdöznek. De csak egyfajta igazi hazafiság van: ha valaki ott, ahol éppen van, teljes hűséggel és feltétlen erőkifejtéssel helytáll a munkájában. Ennek visszaható ereje van a hazára. Minden más csak vásári mutogatás és tányérozás.

Az Emberiség elment a Holdra, felhasította az atomot, évtizedekkel meghosszabbította az emberi életet, szimfóniákat, remekművű könyveket írt, képeket és szobrokat alkotott, és közben olyan dedóba illő hülye gyerek maradt, mint volt öt- vagy tízmillió év előtt.

Jobb", "Bal" csak ott van, ahol "Közép" van. Az Univerzumban nincs jobb és bal, mert nincs közép: minden pont egyszerre központ és a végtelenbe vegyülő periférikus egység.

A keresztény tanítás perverz fenyegetése az "örök élet". Szörnyű lehet.

Ha egy fogamzást megakadályoznak, talán egy zsenivel kevesebb lesz. Az ellenérv ez lehetne: még mindig jobb, ha egy zsenivel kevesebb lesz, mint ha minden évben hetvenmillió emberrel több lesz, akik között ritka a zseni, de sok a hülye.

Az öregkor legnagyobb, egyetlen, tiszta ajándéka a nyár.

A barométer nem tehet a viharról, melyet órákkal előre jelez.

Az irodalom előre érzi az emberi természetben erjedő indulatokat és változásokat.

Öregkorban minden, az utazás is kényszerűség. Az ember nem valami felé utazik, hanem helyben jár, és azt hiszi, odébb jut, eltávolodik valamitől, amit nem szeret.

Régen - az ifjúság, a férfikor idejében - az utazás izgalmas pillanata a megérkezés volt: közelebb jutni az ismeretlenhez, a meglepőhöz, a kalandhoz, a változathoz. Öregkorban az utazás nagy pillanata a take off, az indulás: kilépni egyetlen lendülettel az öregség rutinjából, ez az "élmény". A megérkezés közömbös, hiszen mindenütt ugyanaz vár.

A természet csodáján túl van még valami, ami többlet. Az ember adott a természethez még valamit; csak ő, az ember, megtetézte az Alkotást alkotással, melyek gyűjtőneve a művészet. A tenger, a völgy, az erdő, a folyó, a síkság, minden föltétlen. De Bach egy fugája, Rilke egy verse, Cranach, vagy Goya egy képe, Palladio egy épülete, Goethe egy gondolata, Phidias vagy Rodin egy szobra az ajándék, melyet az ember, csak ő, egyedül az összes élőlények között, tulajdon akaratából hozzáadott a világ csodálatos művéhez. S csak ez számít az ember számára: a művészet. Minden más csak létezés, anyag és erő kölcsönhatásának ütemes vegyülete.

Az ember erősebb, mint a sors, s mindent ki lehet bírni, ha jó a lelkiismeretünk.

Mikor Istenre bízom a sorsom, érzem, hogy Isten nem ad föltétlen jogot ehhez. Hinnem kell benne, hogy a "madárka tolla se hull ki" az Ő akarata nélkül, de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; Isten reám is bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít.

A művész nem a valóságot ábrázolja, hanem azt a látomást, melyet a valóság élménye kelt az emberi lélekben. Ez a többlet a művészet.