Márai Sándor

Jellemet nem lehet pótolni. Erkölcsöt nem lehet mesterséges átültetéssel eljuttatni egyik embertől a másikhoz.

A boldogság soha nem cselekmény. Boldog ember nem cselekszik, hanem van; ezért boldog.

Megtudtam, hogy ami egy emberből látszik, szavai, véleményei, cselekedetei, rokonszenvei és gyűlöletei, az még egyáltalán nem ő - legtöbbször csak visszfénye valaminek vagy valakinek, aki megmásíthatatlan; hét fátyol rejti a világ elől, s ott él minden emberben, mélyen a kitapintható felületek mögött.

Egy lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket.

Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.

Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségeim fölött.

A szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz, és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol.

Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező, s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell, az egész- re. Ki vagyok? Mit akarok? Ki ellen, kinek érdekében akarok élni? Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel? Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?... És, felelni az egészre: hol tartok? Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből, vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket? Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell. Várják a választ, a csend nagy, drámai. De ilyenkor megtudod és észreveszed, hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.

A jó lehetőségei korlátoltak e földön. Az életet meg kell szépíteni, különben elviselhetetlen.

Első pillanattól együtt éltek, mint az egysejtű ikrek az anyaméhben. Ehhez nem kellett "barátságot kötni", mint az egykorú fiatalok szokták, nevetséges és ünnepélyes szertartások között, fontoskodó szenvedélyességgel, ahogyan a vágy jelentkezik az emberek között, öntudatlan és torz formában, mikor először akarja egy másik ember testét és lelkét elvenni a világtól, hogy az övé legyen, csak az övé. Ennyi a szerelem és a barátság értelme. Barátságuk oly komor és szótlan volt, mint minden nagy érzés, mely az életre szól. S mint minden nagy érzésben, ebben is volt szemérem és bűntudat. Az ember nem vehet el büntetlenül egy embert a többiektől.

Az ember kétszer szeret bele egy nőbe: először, amikor megismeri, és aztán másodszor huszonöt évvel később, az ezüstlakodalmat követő időben. Ami közbül van, legtöbbször zavarosság, érzelmi szempontból nincs jelentősége.

A bűn mindig egyhangú. Csak a jóság érdekes.

A szeretet nem idill, nem szemforgató boldogság. A szeretet kötés életre-halálra, a szeretet szolgálat. Szeretni annyi, mint mindent elveszteni és mindent megnyerni egyszerre.

Észrevettem, hogy amire szükségem van, azt nagyjából nekem kell összekeresni s jórészt egyedül kell megtalálni.

Az ember mindig hajlamos krajcáros jelképekben gondolkodni, mikor a világ tüneményeivel találkozik. Az ember mindenben hajlandó sorsát látni.

Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. (...) Ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy.

Az idő megszűri az ember vágyait.

Meg kell tanulni, hogy amire nem törsz, azt elhozzák és utolér, ami vagy aki neked nem olyan fontos, annak számára te egyszerre fontos és becses leszel, a nő, akihez hideg vagy, szemeit forgatja feléd, a pénz, mely után nem hajolsz le, egy napon bekéredzkedik életedbe... Igen, az élet egészen olyan, mint a rossz regényekben. De kissé olyan is, mint a jó regényekben. (...) Akkor észreveszed, hogy a nő, akit szeretsz, fütyül reád, hiába bűvölöd hidegséggel, a pénz, melyért megdolgoztál, bírói és ügyvédi erőlködés árán sem tér meg hozzád, a siker, mely után nem nyúltál, de megérdemelnéd, gőgösen elhajt melletted, ölében valamilyen ringyóval. Ilyenkor pislogsz, nem érted. Nehéz ez.

Mikor a világba megyek, mikor emberekkel beszélek, egyszerre megszűnök én, s elkezdődik a szerep-, csak a festék és a vendéghaj hiányzik. Egyszerre színpadias lesz az élet. Mindenki így van ezzel; csak a kontárok tagadják, önmaguk előtt is, a rossz színészek. Tudunk egy szöveget, melyet kellemesen vagy tragikusan, de mindenesetre hatásosan a világ értésére óhajtunk adni. Ez a szerep nem mi vagyunk. De néha már összemosódnak jellem és jelmez, egyéniség és idegen szöveg.

Nem olyan izgalmas az élet, ha nincs feladata.

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.

Mi az, szeretni valakit? Sokáig azt hiszem, megismerni... tökéletesen megismerni, minden titkával megismerni a másik test minden reflexét, a lélek minden indulatát... megismerni talán annyi, mint szeretni. De ez csak elmélet. Egyáltalán, mi az, megismerni? Mennyire lehet megismerni valakit?

Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.

Nem érdemes együtt lenni emberekkel, akik a bendőjükkel még mindig éhesen gondolnak valamire, amit az értelmükkel már kénytelenek elítélni.

Az ember él, s csak annyit tud Istenről, mint egy távoli, nagyon hatalmas uralkodóról, akit tisztelni tartozik ugyan, de nincsen hozzá személyes köze. Egy napon megismerkedik Vele. A mi civilizációnkban ez a találkozás néha útszéli körülmények között is történhet, egy kávéházban vagy a földalatti vasúton, mert Isten a profán helyeken talán gyakrabban jelenik meg, mint a templomban.

Mindig megvetem kissé a valóságot, azt a primitív valóságot, amit általában annak neveznek. A valóság nemcsak az, ami kilátszik belőle: a házak és az emberek; a valóság a múlt is, a valóság egy fénytörés is, amely nincs már, s mégis hozzátartozik a leltárhoz.

A bor férfidolog, csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebb egy pohár bor mellett.

Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély? S talán nem is szól személynek, csak a vágynak? Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?

Érezte, hogy a jóság nem valamilyen permanens emberi képesség és tulajdonság; a legtöbb, amire ember képes, ha néha, ritkán, nem védekezik tulajdon jósága és jóravaló készsége ellen. Minden más embertelen, hazug.

A mámor inkább képesség, mint következmény... olyasféle képesség, mint az énektehetség. Az ember egy napon, elég későn, megtudja, hogy hangja is van s gyönyörűen kezd énekelni... Az ember egy napon észreveszi, hogy tehetsége van a mámorhoz.