Márai Sándor

Nincs korszak a fejlettebb, társadalomban élő emberiség életében, melynek kiválóbb költői és gondolkozói ne szidnák a hivatalt és a hivatalnokot. Csak a nomád ember és a horda nem ismerte ezt a panaszt. A társadalomba összeverődött embercsoportok nem nélkülözhetik ezt a szükséges rosszat, a hivatalt: Cicero éppen úgy szidja, mint Shakespeare vagy Montesquieu, s egyik korszak sem tud meglenni nélküle. Mert kezdetben van egy tér, az agora, ahol az emberek nomád életükből összeverődnek, hogy megbeszéljék a közös emberi feladatokat; a tér körül felépül a város, a polisz; a város körül, kóros és természetes sarjadzással, felépül az állam. Ez a folyamat ismétlődik évezredeken át, egyhangú ütemmel. A hivatalnok a társadalom következménye, a hivatal a város életműködésének feltétele. Még senki nem talált fel helyette mást vagy jobbat.

S mindig rossz volt és mindig packázott a hivatal; gondolj erre, mikor sorba állsz egy pénztár előtt, hogy udvarias és alázatos várakozás után adót fizethess, vagy megmentsél valamit, ami jog és törvény szerint máskülönben is a tiéd. A hivatalnak nem az a célja, hogy „jó" legyen. Célja nem emberi, hanem állami. A legjobb hivatalnok és a legtökéletesebb hivatal az, amely s aki nem zavarja túlságosan az életet. Amely s aki nem cselekszik túlságosan. Ha megalkudnak egymással, az élet és a hivatal, mintegy ötven százalékos egyezséget kötnek és nem bántják túlságosan egymást: ez a legtöbb. De erre csak nagyon fejlett, túlérett, többnyire már elviruló társadalmak és hivatalok képesek.

S mert halandók vagyunk – az emberi élet legnagyobb ajándéka, hogy ezt a tényt mindennap egyszerűbbnek látjuk és tökéletesebben megértjük –, úgy kell rendezni köznapi életünket, mint aki készenlétben él. Mint Seneca, mikor Néró uralkodik az Urbsban *; mint a hölgyek és urak a Conciérgerie * pincéiben; mint minden ember, aki a forradalomban él. Mert az élet forradalom. Néha különösen az; például a korszakban, melyet most élünk, s mikor a tömegek ragadták magukhoz a vezetést.

Ezért à jour * kell élnünk. Mindennap válaszolni a világnak, levélben, érzéssel vagy gondolattal. A kételyt, mely köznapjainkon felmerül, rögtön szemügyre venni; a kérdést, ha lehet, minden erőnkkel megválaszolni; feladatunknak esedékes szakaszát megmunkálni és bevégezni. A természet is à jour él; mindennap, mindent feldolgoz, elintéz, befejez és helyére tesz.

A szellemi alkotó munkásnak pontosan olyan edzési módszerekre, tréningre, egészségügyi és gyakorló rendtartásra van szüksége, mint a bajvívónak, vagy a műlovarnak, vagy az erőművésznek. Lompos, aljas, tisztátalan életmódból nem lehet másodpercekre kirándulni a legmagasabb rendű emberi erőfeszítés, az alkotó szellemi munka porondjára.

Az életmód, az egyszerű és mindennapos magatartás az életben, a táplálkozás, a környezet, a napirend, mindez megszabja egy vers vagy egy tanulmány minőségét is.

Nem beszélgethetsz délután öttől fél hatig Istennel, ha éjjel és napközben úgy éltél, mint egy disznó. A mohó, kapzsi vagy aljas életmód hulladékot dob munkád tengerszemébe is. Állandó gyakorlat kell a gondolkozáshoz; s az alkotáshoz még valami más is.

Az okos emberek mindig fárasztottak, kimerítettek. Társaságukban úgy éreztem magam, mint valamilyen rosszhiszemű vizsgán. Örökké figyelnem kellett, mert ők is figyeltek engem, összehúzott szempillák alól, mint a vadász a vadat, vajon helyesen felelek-e okos megjegyzéseikre, elég okos vagyok-e ahhoz, hogy ők, az okosak, szóba álljanak velem? Nem, az okosak mindig fárasztottak. S nem is tudtam meg tőlük soha, semmi lényegeset. Többnyire csak azt magyarázták meg, miért nem jó valami: az élet, egy ember műve, a tavasz vagy az ősz? De azt, hogy az élet jó is, a halál természetes, az ember nem egészen reménytelen, nem mondották soha; mert okosak voltak.

Az okosság nem bölcsesség. Az okosság készség, idegrendszerbeli és értelmi fürgeség. A bölcsesség az igazság, a megnyugvás, az elnézés, a tárgyilagosság és a beleegyezés. Az okos emberek soha nem bölcsek, túl izgatottak ehhez, mintegy állandóan megrészegednek okosságuktól; de a bölcsek mindig okosak is, s ugyanakkor többek ezeknél, mert nem akarnak bizonyítani semmit. Az okosak társaságát kerüld, mert felizgatnak és végül megsértenek. A bölcsek társaságát keresd. Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni.

Önelégülten és büszkén gondolsz arra, hogy elolvastál és megértettél néhány könyvet, gyarapítottad ismereteid, megtudtál valamit a természetről vagy az emberi szellem tűnődéseiről? Úgy érzed, „művelt" vagy, különb, mint a tudatlanok? Gondolj csak arra, milyen végtelen tömegű ismeretet zár magába a könyvek összessége, s egyetlen könyv teljes megértéséhez mit is kellene ismerni és olvasni még? Gondolj a British Museum könyvtárának körbefutó vasállványaira, milyen hosszan kellene élned, hogy valamit is megismerj a gondolkozás anyagából, melyet az ott felhalmozott könyvek magukba zárnak! De maradj csak könyves szobádban, s valld meg, mily sokféle könyvet nem olvastál azok közül, melyek könyvespolcaidon sorakoznak, s még az olvasottak között is hány akad olyan, melyet teljesen megértettél, s minden figyelemmel követtél. Nem, a „műveltség", mikor farkasszemet néz az emberi szellem világegyetemével, meddő és hiú magatartás csak. Inkább gondolj arra, hogy egyetlen ismeretet megérteni, felfogni, átérezni már az élet erőfeszítéseinek teljességét követeli. És gondolj arra is, mennyi mindent írtak, gondoltak előtted, a gondolatoknak micsoda óceánjai pihennek a múltban, s miféle zuhanással árad minden új korban az emberi gondolatok bősége a jelenségek és tünemények összegéből. Erre gondolj, s elszégyelled magad. Agyad műveltsége véges és gyermekes. De jellemed és szíved műveltsége lehet teljes és emberhez méltó, akkor is, ha szellemi ismereteid korlátozottak.

A dolgok alján van a szexus. Talán a kristályok életében is. De minden nemiség szomorú.

Úgy nézni a testek dolgát, mint egy ítéletet. Csak a gyöngédség emberi. A szenvedély embertelen és reménytelen.

De az ítélet, mely minden elevent szenvedélyre ítélt, könyörtelen. Vágy és kielégülés között épül az eleven világ, oly embertelen akarattal, ahogy a fáraók építtették meztelen tömegekkel a piramisokat.

Mit remélsz, szegény, meztelen rabszolga, mikor a kéj szöges ostora csattog a hátadon?

Boldogságot? Kielégülést?

A világ épületét építed, véred és ondód kötőanyagával, kényszermunkát végzel. Csak a tapintat és a gyöngédség tudja pillanatokra feledtetni a nemiség kegyetlen rabságának szomorú kényszerét.

Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.

Az értelem nem elég ahhoz, hogy megértsük önmagunkat vagy a világ tüneményeit: a lényeges, a csalhatatlan megértéséhez és érzékeléséhez valami más is kell, több, mint az értelem. Kell hozzá kegyelem is, alázat is, testünknek és ösztöneinknek valamilyen különösen szerencsés működése, vizsgálatunk tárgyának egyfajta előnyös elhelyezése, s talán a csillagképek megfelelő alakulása is szükséges hozzá, hogy megértsünk e földön valamit. Gondolj erre, mikor büszke vagy, mert azt hiszed, érted ezt vagy azt.

Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben.

S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.

Ha valamilyen életszabály kialakult életünkben, ahhoz mindenáron ragaszkodnunk kell; mert a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból, s nem tanácsos megingatni ezt a szerkezetet azzal, hogy egyik vagy másik téglát elmozdítjuk helyéből. Negyven éven túl megtelik életünk rendszabályokkal, melyeket tekinthetnek mások rigolyáknak: mi tudjuk, hogy igazi értelmük a védekezés az anarchia ellen. Felkelés, lefekvés, szórakozások, munkaidő, emberekkel való kapcsolatok, mindezt idővel szigorú törvények szabályozzák.

S ha vétünk e törvények ellen, lelkiismeretünk megtelik bűntudattal. Nem igaz, hogy az életmód lehet „spontán". Te magad lehetsz néha spontán, elhatározásaid, szenvedélyeid, ötleteid lehetnek önkéntesek: de életmódod, mely mindettől független, nem lehet önkéntes és ötletszerű. Ha az embereknek nem tetszik, hogy így vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy ők szeretnék, elképzelik, vagy másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az embereknek élsz. De ha a magad törvényei ellen vétkezel, e hűtlenséget keservesen megbánod. Még bűneidben és hibáidban is tartsd be a rendszert, mely életed törvényeiből következik. A világ szemében akárhányszor megbukhatsz. Önmagunk előtt nem szabad gyöngének lenni; mert ez az igazi bukás.

Ha nem érkezik valaki a megbeszélt időben a találkozóra – legyen az nő vagy férfi, barát vagy idegen –, tizenöt percet várhatsz. Aztán menj el. S ha nem tudja magát jogos ürüggyel menteni, ne keresd többé az ilyen ember társaságát. Haragot vagy sértődést ne őrizz szívedben, mert ez méltatlan az emberhez. De ne nyújts többé alkalmat a másiknak, hogy megvárakoztasson. Mert az emberek nyegleségből és gyávaságból is sértegetik egymást. A várakoztatás is ilyen nyegle sértés.

Minden, minden dolgodban maradj másodpercre pontos. Nem lehetsz olyan fáradt, szomorú, kedvetlen, hogy az udvarias pontosság törvénye ellen vétkezzél. A pontosság nemcsak a királyok udvariassága, hanem minden felelős, rangját ismerő ember kötelessége. Elsőrendű ember az, aki érdek nélkül pontos. A lomha, a nyegle, a frivol ember mindig késik. Az ilyen ember végül is lekésik az élet nagy találkozójáról: önmagának megismeréséről.

Az élet rettenetes versenyében legtöbb ember csak akkor pihen meg, ha beteg. A betegség, a francia költő szavával, nemcsak a szegények utazása, hanem a szegények nyaralása, téli Rivierája, Tátrája és Egyiptoma is. A lázas kedélyekre a betegség igazi lázat küld, hogy kissé megnyugodjanak. A becsvágyó és kielégületlen ámokfutó, aki – mint Kleist, a költő – „váltogatja a városokat, mint a lázbeteg a vánkosokat", csak a betegágyban eszmél igazi vágyaira, reménytelen szenvedélyeire.

A betegség pihenés is, ez közhely. Ezért előzd meg a természet parancsát, a kényszerű betegszabadságot, s iktass életed iramába apró, mesterséges betegségeket, hogy megpihenjél. Makkegészségesen őrizd néha egy napon át az ágyat. Farkasétvágyad van, a szöget is megrágnád: koplalj önként egy-két napot. Szíved nem zsörtölődik még a nikotin miatt: jutalmazd meg azzal, hogy parancsoló szükség nélkül abbahagyod három napra a cigarettát. A szervezet oly hálás a legcsekélyebb figyelemért! S ezek az apró, mesterséges, a betegség parancsa nélkül felidézett betegségi és gyógyítási állapotok, önkéntes diéták, megvonások és pihenések felérnek egy keleti úttal vagy egy vakbélműtéttel. Kíséreld meg. Csodákat látsz majd.

Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább.

Montaigne, mikor eltűnődött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fűzte, ezt mondotta: „Barátok voltunk... Mert ő volt ő, s mert én voltam én." Ez felette pontos. S Seneca ezt írja egyhelyt Luciliusnak: „Aki barát, szeret, de aki szeret, nem mindig barát." Ez a megállapítás több is, mint pontosság: ez már az igazság. Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.

Akárhová menekülsz, munkába, szerepbe vagy magatartásba, az emberek nem engednek el, utánad nyúlnak, megkövetelik, hogy részt vegyél mozgalmaikban, megosszad gondjaikat, terveiket és reménységeiket, kabátod szárnyát rángatják, s megtámadnak és kitagadnak, ha elvonulsz a közös feladatok elől. Bele kell nyugodnod – s ha művész vagy, gondolkozó, szemlélődő ember, nem könnyű ez! –, hogy az emberekkel kell tartanod. Velük kell sírnod és nevetned, s boldog és elégedett is úgy lehetsz csak, ha ők megengedik.

De az emberek – mondod te – csak egyenként felelősségteljes, érző és résztvevő emberek; tömegben olyanok, mint a csorda; a legolcsóbb jelszavak tüzelik őket, a legaljasabb vágyak feszítik a tömeg mellkasát. Hogyan vehetek részt dolgaikban, ha nem akarom, hogy lelkem kárát vallja?

Csak azt felelhetem: őrizd meg lelked szabadságát úgy, hogy igazságos maradsz. Mikor olyasmit kíván tőled a tömeg, amit lelkiismereted megtagad, tagadd meg te is kívánságukat. Mindegy, mi az ára és következménye e magatartásnak. Szolidaritásodnak határa az igazságosság. Neked is van törvényed és hatalmad, nemcsak nekik. Ez a törvény és hatalom az igazság: fejed betörhetik, de ezt a hatalmat el nem vehetik tőled.

Utazz, de kis poggyásszal. Utazz, de minden pillanatban tudjad, hogy nincs igazi maradása sehol az utasnak. Ne tölts sok időt málhád rendezgetésével, ne cipelj útjaidra fölösleges tárgyakat. A csomagolás öregít.

Az élet apró, mellékes feladatai öregítenek legfurfangosabban. A szöszmötölés, a mindennapok szertartásainak fölösleges bonyodalmai, a leszakadt gombok felett érzett bosszúság, az idejében el nem küldött levelek gondja, a csomagolás útközben. Az ember nemcsak dramatikusan öregszik, lengő fehér fürtökkel és meszes erekkel, nem. Az ember akkor is idő előtt öregszik, ha a szennyes nem fér egy hét múltán málhádba, holott egy hét előtt, vasalt állapotban, még pompásan elfért. Utazz könnyen, mint a madarak. Így messzebb jutsz és fiatal maradsz.