Márai Sándor

De ez az érzés, a barátság, sokkal finomabb, és bonyolultabb, mint a szerelem. Ez a legerősebb emberi érzés... igazán érdekmentes. Nők nem ismerik.

Nem lehet szándékkal szeretni. Nem lehet görcsösen, eszelősen szeretni. Azt mondod, csak így lehet?... Hát én így szerettem.

Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet, hosszú és bonyolult, s tele van ilyen kínos kitérőkkel, melyeknek értelmét, jelentőségét sokára ismerjük csak fel.

Ne csak szajkold, hanem higgyed is végre, hogy minden, minden másképp történik. Egy napon megérint az élet; másképp, máskor, más szándékkal, mint valaha is képzelted. Megérint, és köznapod megtelik a csodálatossal.

Semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb.

Ne akard esküvel, szöggel és kalapáccsal rögzíteni minden időkre azt, amin az éjszaka és a reggel is változtat valamit, szíved és értelmed is örökké csiszol, másít, alakít valamit, ma, holnap és örökké.

Csak a pontos szavakba öltözött értelem vezetheti az élet homályában az embert.

Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet - mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van... Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek.

A gyerekek gyorsan ítélkeznek és megfellebbezhetetlenül.

A gyermekek ösztönösen értenek a pénzhez.

Az ember sokáig egyedül érzi magát az emberek között; egy napon megérkezik halottai társaságába, észreveszi állandó, tapintatos jelenlétüket. Nem sok vizet zavarnak.

Lehet, hogy nem vagyok hős, de nem vagyok gyáva sem, mert van bátorságom a szenvedélyeimhez.

Minden szavadat úgy írni le, úgy ejteni ki, hogy elbírja a világi valóság teherpróbáját is. Talán ez az írás és az élet titka. Mert hasztalan áll a szó helyén az irodalmi térfogatban, ha világi térfogatban nem bírja el a valóság légköri nyomását.

Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor "szakítanak"? A magyar nyelv szavai pontosak, érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig odafigyelni; tehát; két ember elválik egymástól, "szakítanak", s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt... asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakadt, mert szakítottak, s most már nem tartja őket... Valahogy így szakadt el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi, Juliskától. Most bámulnak az égre, s azt hiszik, a szakítás magányügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.

Ami az életben megmarad nagy ajándéknak, amiből hitünk és jóindulatunk tartalékait gyűjtjük, legtöbbször csak ilyen váratlan, jelentéktelen ajándék.

A szavak bénák, tökéletlenek, kevesek a fogalmazáshoz.

Minden család történelme beszámol ilyen válságidőszakról, amikor nem "történik" semmi kitapintható, s mégis évtizedekre, néha az élet tartamára megrögződik valamilyen érzelmi hőfokon a családtagok egymáshoz való viszonya.

Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett - És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország.

A családi hierarchia finnyás, bonyolult és érzékeny.

Hebehurgya vállalkozás egy élet kórképét egyetlen sérülésből vezetni le, mint valamilyen fertőző gócból, s bizonygatni, hogy abból sarjadt ki minden nyavalya.

Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.

Valakit szeretni kell, s tájékozatlan zavaromban honnan tudtam volna a nagy titkot, hogy nem elég szeretni? - alázatosan kell szeretni, ha nem akarunk túlságosan szenvedni érzéseinktől.

A zene nemesíti a kedélyt.

A gyermekek "szociális" érzéke fonák és fejletlen. Minden gyermek becsvágyó, s leplezetlen híve a korlátlan magántulajdonnak.

Az életben nem történnek "nagy dolgok". Ha később visszanézünk, s keressük a pillanatot, mikor valami elhatározó, jóvátehetetlen történt velünk - az "élmény" vagy "baleset", mely későbbi életünket alkotta -, legtöbbször csak ilyen szerény nyomokat találunk, vagy még ennyit se. Igazában nincs más "élmény", csak a család; s nincs más "tragédia", csak a pillanat, mikor döntened kell, megmaradsz-e a családban, s annak nagy, széles sugárkörben táguló változataiban, az "osztály"-ban, a világnézetben, a fajtában - vagy mégy a magad útján, s tudod, hogy most már örökre egyedül maradtál, szabad vagy, de mindenki prédája, s csak te segíthetsz magadon.

Szeretném az igazságot leírni itt. Az igazsághoz úgy szoktatom magam, mint a nagybeteg az életveszélyes, keserű orvossághoz; talán megöl, de lehet, hogy segít; tulajdonképpen nincs mit vesztenem. Az igazság, hogy lelki alkatomért, sorsom fordulásáért nem vádolhatok senkit.

A boldogtalanságot sem adják ingyen. Az írói munka - akármilyen minősége - megköveteli, hogy a szívet, az ideget és az eszméletet valamilyen, az átlagos életérzésnél perzselőbb hőfokon tartsuk. Nincs alku, és nincs az, hogy "megéri"-e - az ember nem alkudozhat rögeszméjével, melyet mások tarthatnak "elhívatásnak", s címkézhetnek tetszetős jelképekkel; meztelen és durva neve, úgy hiszem, mégis a rögeszme... "Boldog" ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog.

Milyen tiszta, milyen soha nem ismétlődő, milyen semmiféle más kapcsolattal nem pótolható kaland az első fiú-barátság! (...) A családon belül féltékenységek, becsvágy, érdekek hatják át a vonzalmakat, a szerelem kínos-ünnepélyes, betegség hangulatú, valószínűtlen és lázas hőfokú állapota sem adja azt a szelíd békét, az érdektelenségnek, a jóindulatnak, a szándéktalanságnak azt a megható idilljét, ami az első barátság két fiú között.

Milyen sokáig tart, amíg megtanulja az ember, hogy minden nép "különös"!

A vágy ezer nyelven szól hozzánk. Mindezt megértem. De csak szabad emberek vethetik magukat ezekbe az áradó mély vizekbe... Minden más aljas csalás, rosszabb, mint a tudatos kegyetlenség. Emberek, akiknek közük van egymáshoz, nem élhetnek titokkal a szívükben. Ez a csalás értelme.